Csíki Margit :
NEM BŰVÖL EL…
nem bűvöl el
az ősz varázsa
és el se szomorít
úgy járkálok a hervadásban
mint aki semmit nem veszít
úgy őrizem
az őszt magamban
mint aki tudja
már csak a tél jöhet
mint kinek az a dolga
hogy befogja és szerteszórja
a rá hulló fényeket
Margit
Csíki Margit
.Csíki Margit:
ORDASOK GYŰRŰJÉBEN
Ordasok gyűrűjében
tisztásnyi hely maradt
hol megtalálnak
még a sugarak
Ordasok gyűrűjében
a végzet fojtogat
írjál a szívekbe kristálykódokat
Uram , melyet megnyit majd
a békesség szava
hogy ne legyen
ember embernek farkasa
Ordasok gyűrűjében
agancsunk közt Hold ragyog
óvnak a fák
s a virrasztó csillagok
mágikus az éj
kemény lesz a tél
lenn a gyökerekben
moccan a remény
nem tudni hogy lesz-e tavaszunk
Ordasok gyűrűjében
szabadságot álmodunk
Margit
Csíki Margit
Csíki Margit:
MINDEN SZERELEMBE…
minden szerelembe
beleálmodtam a mindenséget:
szavakat,
mik simogatnak, védnek.
magasságot,
ahol csúcsok várnak.
hitet,
hogy a vízen járjak.
búzakévéit
a boldogságnak.
szakadékot,
melyen a képzelet a híd.
utat,
amely más irányba visz,
mégis bennünk ér véget.
minden szerelembe
beleálmodtam a mindenséget.
a valóságot
közben elfeledtem…
minden szerelemben
leginkább
az álmaim szerettem.
Margit
Csíki Margit
CSÍKI MARGIT :
A SZÜLŐHELY PEDAGÓGIÁJA
„Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született „
Mindannyiunk életében vannak helyek és vannak állomások, amelyek fontosak. Fontosak, mert különösen áldottak. Ilyen hely a szülőhely is „ Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született „( Tamási Áron ) Lelkében őrizgeti a szülői ház emlékét,egy közösség értékeit, az iskolát, a harangszót…
A szülőhely indított útnak mindannyiunkat.
A szülői házból a tisztességet, a szeretetet, a jóságot vihettem magammal , az értékek megbecsülését . Azt a hitet , hogy eredményt csak kitartó munkával lehet elérni. Soha meg se fordult a fejemben, hogy munka nélkül bármiféle eredmény várható.
Szépséges anyanyelvem mellé, egy anyanyelvjárást is örököltem. Ez elég volt ahhoz, hogy eligazodjam az élet útvesztőiben. Erre aztán lehetett építeni később, bármiféle tudományokat.
Az iskola nyitogatta a kíváncsiságomat, már akkor is az irodalom irányába.
Az a legértékesebb tanítás, amit a szülői házból, az első iskolából, egy tágabb közösségből magunkkal hozunk. Ezt én úgy nevezném: a szülőhely pedagógiája. Ezt a pedagógiát nem tanítják sehol. Magába szívja az ember, nagyrészt gyermekkorban. Beépül a sejtjeinkbe.
Tíz éves korunkig nagyrészt szocializálódunk. Csak az nem mindegy, hogy hol és hogyan.” Tízéves koromig több történt velem, mint azóta ötven év alatt „ –írja Móricz az Életem regényében. Az első tíz év: az otthon, a gyermekkor.
Nehéz írni róla. Olyan emlékréteget mozdít meg bennem, mely könnyeket terem szemem sarkában. Mert hogyan lehet írni a petróleumlámpa fényében eltöltött téli estékről, amikor egymásra figyelt a család, a kályhán főzött szaloncukor öröméről, az ünnepi kalács illatáról, a nagymamák simogató kezéről? Gyermekkorom legszebb időszaka az volt, amikor három nagymama szeretetében sütkérezhettem. Mikor még a dédnagymamám is élt. Sok időt töltöttem az agyagfalvi nagymamánál-nannyónál , és dédnagymamánál-„konci –nannyónál „is. Így nekem nagymamából három, s szülőfaluból kettő adatott : édesanyám örökségeként Agyagfalvát is a szülőfalumnak érzem.
Mindhárom nagymamámnak különösen nehéz asszonysors jutott , mégsem hallottam őket soha panaszkodni.
A dédnagymama( konci nannyó )a háborúban elveszítette a férjét, de volt ereje egyedül felnevelni árván maradt három gyermekét, és később a szintén árvaságra jutott unokáját is. Éjszaka is dolgozott : varrt régi varrógépén, „ hogy legyen kenyérre valója „
Lidi nannyó, a nagymamám, szántott, vetett a két bivallyal, s ha kellett kaszált is…Egyedül rendezte otthon a gazdaságot, hogy papó tudjon pénzt keresni. Felépítették a házat, s el kellett készíteni. Télen font és szőtt. A bivalytejből vajat köpült…, amelyből eladásra is jutott. Amit lehetett házilag előállítottak. Nem dobtak ki semmit, mindent felhasználtak, újrahasznosítottak.
A mezőről hazaérve , a langyos nyári estéken kiültünk nannyóval a tornác alá pihenni.
Most is a fülemben cseng ahogy nagymamám a Szabó Vilma balladáját,s a Lépteink nyomán/fenn a Hargitán… kezdetű dalt énekli az esti szürkületben …Nagyon szép hangja volt.
A galambfalvi nagymamám: Rebi anyó élete is tele volt tragédiákkal. Egyetlen fiútestvére „hősi halált halt”az I. világháborúban. 21 évesen Ungvárnál esett el, onnan hozatták haza. Ott pihen a kertben.
A galambfalvi nagyapámat alig ismertem.
Három évig orosz hadifogoly volt. Miután haza tért gazdálkodott. A kollektivizáláskor mindenét elvették : földjét,teljes gazdasági felszerelését s az állatokat is. Többször meghurcolták, mert nem akart beállni a Tsz-be. Korán meghalt, s így nagymamám özvegységre jutott.
Csendes, halk szavú asszony volt. Néha mesélt élete nagy szomorúságairól, de soha sem panaszkodva. Sok gyermekmondókát tudott , imádkozni is tanított. Kivülről tudta, többször elmondta Arany János Családi kör-ét, s néhány Petőfi verset is, amelyekre bizonyára még iskolás éveiből emlékezett .
Nagyszüleim, szüleim példáján keresztül a legértékesebb pedagógiával gazdagodtam:. azzal a tanítással , hogy minden nehézség,tragédia után fel lehet és fel kell állni . Megajándékoztak azzal a hittel is , hogy a lelkünkben mindig ott van egy-két dal, vers vagy ima, s kezünkben a simogatás, hogy szebbé, békésebbé tegyük magunk körül a világot.
A szülőhely pedagógiája a közösség pedagógiája is. Azé a közösségé, amelynek megvolt a szokásrendje. Együtt örültek a lakodalmakban, a bálokban, összefogtak a nehézségben, a gyászban. A házakat is összefogással, kalákával építették. Hálás vagyok a nagyszüleimnek, a szüleimnek és a tágabb közösségnek azért a gazdag örökségért, amit tőlük kaptam.
Az ember életében vannak helyek és vannak állomások, amelyek fontosak. Ezek az állomások az én életemben szabályos kört formáznak. Nagygalambfalváról indultam neki valamikor a világnak, tarisznyámban a gyermekkor kincseivel. A székelykeresztúri négy év után Kolozsvár következett, majd kisebb kitérők után újra Székelykeresztúron találtam magam. Ott éltem közel 20 évig, a nyugdíjazásomig.
Ma már tudom , hogy életem legfontosabb állomása a szülőfalum. A gyermekkor petróleumlámpása sohase hunyt ki bennem, s végül hazavezérelte az utamat. Már több, mint tíz éve újra itt élek, a szülői házban. Az otthon az a hely, ahonnan a lábunk eltávozhat, de a szívünk soha.
Margit
Csíki Margit
