Czibere Anita

Czibere Anita vagyok a költészet gyermekkorom óta közel áll hozzám, szerettem, szeretek elmélyülni színes világában, megtanulni és szavalni is a verseket.

Az első verseim a 90-es évek elején születtek, de legnagyobb részük mégis az elmúlt években íródott, s került publikálásra. A Szerzői oldalam mellett, több Irodalmi és Művészeti csoportokban és oldalakon is jelennek meg verseim, s kapok elismerő lehetőségeket erre. Egy 2020-as Antológiai kötetben is szerepelnek verseim, s legközelebbi tervem egy saját verseskötet megjelentetése.

Verseim legfőbb témája a természet, a spiritualitás, a szerelem, az élet szép- és drámai pillanatai, melyhez saját életem megtapasztalásai szolgálnak alapul, de érdekelnek más emberi sorsok is, amelyeknek életképei, érzelmi hangulatai szintén megjelennek a verseimben. Lelkem elhívására kezdtem el verseket írni,

melyek a belső csend, a -fény, s a mélyről jövő ihlet által formálódnak sorokká, majd versekké.

Mottóm: Írni egy Lélekbe mártott tollal, s a szív festményként jelenik meg a sorokban.

Az éjszaka csendjében, a hajnal tisztaságában sokszor beszédes a Lélek, Fénye felragyog, s belevetül a sorokba.

Az alkotás megnyugtat, örömmel tölt el, s nemesít. Kifejezésre kerülhetnek általa a belső értékek, bennem kimunkálódott értékes tanulságok, tanítások, melyek segítségül szolgálhatnak embertársainknak is. A versek képesek megszépíteni, vagy ünnepnapokká varázsolni a szürke hétköznapokat is, a művészet, a költészet az emberek érzelmeire és Lelkére hat leginkább.

Az alkony mézszínű bársonyában,
könnyed reptű madár szárnyak,
lágy suhogása, mint lelkem röptéből,
feltörő lágy sejtelmű dallamok, melyek,
varázsütésre rezdülnek, a megérintő, bölcs
csend szent beszéde, erőt adó ölelése,
Tündérek meséje.
Erőt rejtő alkony talány, hol a szívem,
megnyugszik már, teljességgel karöltve
jár, s reménységgel új napra vár.
Új nap, s remény, mindegyik más,
minden nappal új tanítás, napok jönnek,
napok mennek, csak egyszer élhetünk
meg egyet, s minden nap ettől lesz különleges.

Megfoghatatlanul magasztos
kékség, erő, végtelenség,
narancsos öröm színében szelíden
visszatekintő, horizont ívén
fejet pihentető, álmodozó napfény.
Kék és narancssárga színekbe
öltözött táj, s a még ki nem hűlt nap,
mint kandalló tüzének fel-felcsapó
lángja, csókjaival melengeté, széles
karral átölelé a kihűlni készülő
éjszakai táj lidérces csendjét.
Búcsúzna, hisz álmatag már,
de tekintetét rabul ejtette e táj,
szomorúan tekint vissza, hisz
nem lát mást, csak elmúlást,
– kiszáradt, törött faág, kopár szikes
világ, – adná még melegét, adná még
éltető fényét, hogy minden szépsége
teljében éledjen újra még, de az
alkony pihenni hív, s leszáll a sötét éj.