1969. január 5-én születtem a Bakony szívében Zircen. 16 éves koromig Csetényben, majd 2 évet Dudaron laktam. Már nagyon korán, alsós iskolai éveim alatt kiderült rólam, hogy nagyon jó a kommunikációs képességem, ezért az iskolai rendezvények állandó szereplője voltam. Felső tagozatos koromban már tisztséget is kaptam a csapatmunkában, amit nagyon nagy odaadással és szeretettel láttam el. 1987-ben végeztem a Veszprémi Közgazdasági Szakközépiskolában dicséretes magyar érettségivel. Ezzel nagy fordulatot vett az életem, könyvelőként helyezkedtem el, amit később mérlegképes könyvelő képzésen tovább tökéletesítettem. Bár imádtam a munkámat, az igazi szerelmet a vers és az irodalom jelentette számomra. 11 éves koromban készült az első versem, de intenzíven 2018 -tól foglalkozom írással.
Az életemben és az egészségi állapotomban olyan változások álltak be, hogy szükségét kezdtem érezni a folyamatos alkotásnak.
Házasságkötésem okán 33 éve Zircen élek. Két felnőtt gépészmérnök fiam van, és egy pici unokám.
2019-ben beneveztem a Miskolci Irodalmi Rádió „Rügybölcső” című tavaszi pályázatára, melynek mind három fordulóján sikeresen szerepeltem. 2020-ban szerelmes verseim jelentek meg a „Szerelmemnek Bálint-napra” című antológiában.
Alkotásaim nem csak a privát facebookomon találhatóak meg, nyitottam egy „Fidrich Ibolya versei” oldalt is, ahol rendszeresen olvashatók a műveim, és különböző irodalmi csoportokban is megosztom őket. A Zirc és Vidéke helyi újság hasábjain is több alkalommal megjelentem már. Minden alkotásomhoz színben és hangulatban illő internetes pixabay fotót választok illusztrációként, de az sem ritka, hogy egy-egy kép hozza el számomra az ihletet.
A verseim a természet csodálatán kívül nagyon sok esetben szólnak a családi kapcsolatokról, érzésekről, hangulatokról. Szívesen betekintek a lélek eldugott, sötétebb bugyraiba is, hogy mély -fájdalmas emberi gondolatokat hozzak felszínre.
A terveim? Talán minden költő álma az, ami az enyém is. Költeményeimet egy színes kötetben összerendezve szeretném a kezembe fogni! Minél több emberhez eljuttatni azért, hogy a gondolataim közt a szürke mindennapokban aprócska szivárványra leljenek!
Az Idő
A percben születik, ahogy szemed világot lát,
Mikor első lélegzethez juttat édesanyád.
Az órák gyorsan napokká tornyosulnak,
Évek épülnek a lerakódott hónapokban.
Évszakok pörgetik egymást, mint bóbitát a szél,
A start sem ugyanaz, akár a megpendített cél.
Létünket mégis egy tágas keretbe fogja,
Hitnek és Álomnak leszünk örökös fogja.
Az Idő, amiből csak csepp lesz a tenger,
Amivel mindig gazdagon koldus az ember.
Hatalmas cipónak látod, s amint eszegeted,
Fogy, egyre kisebb lesz az ehető szeleted.
Adnál belőle másoknak, de mindig kevés,
Napkeltétől napnyugtáig egy szemrebbenés.
A lehunyt, egymást simogató pillák alatt
Megannyi átélt s elfecsérelt Pillanat szalad.
Az Idő, amivel egyszer számot kell vetni,
Tudtál-e hinni, bízni, küzdeni, szeretni?
Reményt találtál-e a jeges, fagyos Télben,
Mertél-e tétet tenni nyeremény jegyében?
Megfogtad-e valaha egy elesett kezét,
Értetted-e a szellőt, a madárdalt, a zenét?…
Sáros ruhádon szégyelltél-e koszos foltot,
Ledobtad-e a megfakult, elnehezült rongyot?…
Az Idő: fogadtad-e barátként benne a Sorsot,
Ami néha kegyes, néha mostoha volt… (?!)
Mosolyogva tudtál-e sírni és sírva nevetni,
Farkastörvényekben is embernek lenni… (?!)
Az Idő. Amit lezárnak a csöndes sírkertek,
De addig minden percével színesednek
Aprócska „kristálybarlangi cseppkövek”…
Amíg az óraműből ki nem lép, mindig a Tied!…
Fidrich Ibolya, Zirc, 2019. november 23.
Az utolsó mosoly
Nagy üresség a szívem, mint a tűz utáni pusztaság,
A düh és a hiány mardos, izzik a korom színű gyász.
Elvesztettem a Rózsámat, akitől kaptam a létet,
A sós könny, mint vulkáni láva, a szememben éget.
Utolsó mosolyom, amint a folyosóról visszanéztem,
Háromszor egymás után akaratlan is visszaléptem…
Életem leges-legfájdalmasabb mosolyával arcomon,
Tudtam, hogy mint Jézus utolsó vacsorája, olyan volt.
„A vírus második hulláma, egy darabig most nem jövök”…
Mondtam, és tudtam jól, hogy a szám utoljára köszönt.
A Lelkemben több tonnányi szikla követ vonszoltam el,
A kő nehéz volt, és a szobától messzebb egyre nehezebb.
„Drága Édesanyám, szeretlek!” -s csöndben kértem Istent,
Vigyázzon rád és adjon nekünk még egy lehetőséget,
Hogy egymásba forrhasson anya-gyermek tekintetünk,
De az Idő kegyetlenkedett, és mi sajnos elgyengültünk.
Tudod Anyám, kegyetlen volt a sors hozzánk sokszor,
Minden esztendőben jutott fájdalmas nap, oly komor,
Mint a csillagtalan, viharos, esőfelhős, bús éjszaka…
De mindig szerettünk, hittünk, és fogództunk egymásba!
És én nem felejtem el, amit értem magadból adtál,
Olyan voltál nekem, mint egy jó-tulajdonság-magtár,
S bennem belőled hajtott ki gyökere az emberségnek,
Ami rossz volt, és fájt, arról is kedves történetet mesélek!
Minden napjainkért küzdöttünk együtt, fáradhatatlan,
A muszáj úgy borult ránk, mint egy hatalmas paplan.
S mennyi-mennyi erőt, kitartást kívánt ez a muszáj,
Az erőnk befeszült és sokszor mormolt el imákat a száj.
Elszakadt ruháinkra te varrtál újra és újra foltot,
Finomságaidat dicsérték boldog menyasszonyok.
Sok-sok ízletes sütemény, menyasszonyi torták,
Családi ünnepek a te kezed munkáját hordozzák.
S én mit hordozok most fáradt, szomorú szívembe’?…
Azt az utolsó hamis mosolyt, amit nem látott Isten se!
Mert ha látta volna, hozzád enged még egyszer újra,
Önfeledten öleltelek, kedvesen simogattalak volna!…
Télen születtem, a te kis hópelyhed, az utolsó vagyok,
Azt mondtad, hogy az „angyalok szőkék és fiatalok”…
De én tudom, hogy Te vagy a legcsodálatosabb angyal,
Csak a tested pora száll el a bánatos hamvszóróval…
Te most égi utazásra indulsz, a göncöl szekér eldöcög,
A Földön eggyel kevesebb Angyal lesz de fent eggyel több.
Az égre felnézek majd, te leszel az én őrzőm, s oltalom,
És hogy megbocsátod az utolsó hazug mosolyt, tudom!
Nagy üresség a szívem, mint a tűz utáni pusztaság,
A hiány és szomorúság mardos, Lelkemben izzó gyász.
Elveszítettem a világ legcsodálatosabb Rózsa -szálát,
A leges-legdrágább, leges-legszeretőbb Édesanyát!
Fidrich Ibolya, Zirc, 2021. április 11.
kép: utolsó fotó együtt
Gedeon cica
Az én cicám, aki úgy őriz engemet,
Mint ahogy egy életet félteni lehet.
Aki, ha nevét kimondva nem is hallja,
Érzi a mondatokból, hogy beszélek róla.
Dorombol. Visszaköszön a kedves szóra,
Szinte ringatóan hangzik, édes, bohóka…
Válasza minden apró rezdülésemet
Aprócska figyelmességbe rejteget.
Az én cicám a világ legdrágább cicája,
Lelkemet a lelkével vigyázza.
Reggel ébreszt, este elaltat,
Nem számít, kócos vagyok, izzadt,
Lehet, hogy a ruha sem áll jól rajtam,
Hozzám bújik esőben, szélviharban.
Mint ki saját életét bennem védi,
Fájdalmamat, örömömet megéli.
Még Felhőt senki nem látott az égen,
Ő már jelezte előre jó régen.
Lábam mellől alig mozdult el néha,
Éveken át ott feküdt egész éjszaka.
Az én drága Gedeon cicám,
Aki eltévedve egy nyári délután
Besétált a járdán, szomjasan, tétován,
Lassan bátorodva a két kutyus láttán.
Egy deci tejért szegődött hozzám.
Nagyobb volt a szomja és az éhsége,
Mint ellenséget méregető ébersége.
Az első simogatás eldöntötte sorsunk,
Azóta mi hűséges, jó barátok vagyunk.
Akik szeretik egymást és bíznak,
A cselekedetekben ott vannak a hidak.
Én etetem és otthont adok neki,
Cserébe ő a lelkemet boldoggá teszi.
A legjobb nővérek sem ápolnának
Ennyit az ágyamhoz nem járnának.
Tekintetükben nem lenne hála,
Szeretet, ami hasonlít az imára.
A hűséget közöttünk csak az idő méri,
Édes tekintetével a gyógyulásomat reméli.
Úgy érzem, hogy a lelkében ott él valaki,
Aki a múltból akarna rám vigyázni.
Aki egyszer, valaha, bármiért elhagyott,
Így akarván jóvá tenni Benne most…
Fidrich Ibolya, Zirc, 2019. szeptember 10.
Hatalmas fa
Hatalmas fát kezdtem el egymagam vágni,
Csak azért, mert utamba merészkedett állni! .
Húztam-vontam a fűrészlapot rendesen,
Tenyerem izzadt, homlokom verejtékezett…
S közben kuncogtam, kinevettem őt magát,
Kezemben a fűrész, csak az idő lehet a gát!
A fa törzsén egyre nagyobb sérülések lettek,
Az évgyűrűk belőle lassacskán kiperegtek…
Már mindenütt verejték és kéreg pora látszott,
De én csak vágtam, vágtam. ha utamba volt..(?!)
Mit nekem egy akadály, olyan nem lehet,
Amit a hitemmel, erőmmel el nem érhetek!..
Törölgettem a homlokomat, ruhám is szakadt,
Minden éjjel sírtam, de a hajnal mosollyal hasadt…
Recsegett a törzs, hullottak rám zilált levelek,
De nem adtam fel, a MINDENÁRON kergetett….
A fűrész feszült, egyre inkább beleszorult a fába,
Mozdítani sem bírtam, testem-lelkem cibálta…
S mire jól kifárasztottuk egymást, elengedett,
Hatalmas robajjal dühösen a vállamra esett!…
Ostoba ember voltam, fiatalon talán balga,
Nem azért állt elém, hogy döntsem magamra!
Csak virágainak illatát és az árnyékot ajánlotta.
Benne volt a béke, átadni akarta ajándékba!…
Felajánlotta a tavaszt, üde s hívogató a zöldje,
Meg is csókolt volna, de nem vettem észre!…
Csak azt láttam benne, hogy eltakarja a Napot,
Vágtam, közben sóhaj szállt, az ész hallgatott…
Világtalan szemekkel nem láttam a varázst,
Folyvást a Napot kerestem, nem a megnyugvást..
Elcsenhettem volna minden gyönyörét odaát,
Csak a fűrész helyett… meg kellett volna kerülni a fát!
Fidrich Ibolya, Zirc, 2019. június 21.
Kilátástalanság
Málló falak közt reszket a lelkem,
Aprócska seprűt keresgetek.
Hatalmas omladék lett a szívem,
Rajta halomban a porszemek.
Roskad a tartás, rogyik a váz,
Pókhálós ablakon fény sem dereng,
Sarokban egy kis kopottas lócán
Kimerült ábránd mélán szendereg.
Ruháján ezernyi nagy szakadás
Folt hátán a folt már meg se fér,
Lábát kérgesre törték a csizmák
Sose volt még ilyen gonosz a lét.
Parányi kék lyuk tátong a falban,
Ki-be jár rajta a bűn, mint az egér,
Erényt kéne rakni az ‘egérfogóba”,
De a jövő már annyit sem ér.
A mennyezet alatt kiégett lámpa
Nagy sötétségben hagyja a szobát,
Este a szívem kiles a tájra,
Csillagok fényében reményt se lát.
Minden olyan rideg, menthetetlen,
Szorul a kulcs a rozsdás lakaton,
Máló falak közt reszket a lelkem,
Vigyorral tamáskodik a holnapon.
Bolyongok körbe magam körül,
Kiégve nézem a por-romokat,
Léttelen létem most annak örül,
Versbe kotorja a gondolat….
Fidrich Ibolya, Zirc, 2019. november 27.
