Gabriella P. Dányi

 

Fiatalkoromban többféle alkotómunka is vonzott, de nem várt élethelyzetek sorozata miatt, sok évtizedre felhagytam a festéssel és írással. Több évtizeden át ruhák tervezésével, és varrásával foglalkoztam, a színek szeretetét ebben éltem meg.
2008-ban kezdtem el újra festeni és 2011-től írásaimmal is bemutatkozom.
2009-ben Devecsery László hatvanadik születésnapjára megjelenő Időmalom című verseskötetét  illusztráltam. A hatvan vershez, 64 festményt és a könyv borítóját ékesítő mandalát is én készítettem.      Festményeim stílusát nehéz lenne meghatározni. Szabályos szabálytalanság, élénk színekbe foglalva. Számos önálló és társas kiállításom volt Kazincbarcikán és a környező településeken.
– A festés mellett egyre fontosabb lett az írás, az elmúlt 10 évben számos Antológiában és Irodalmi folyóiratban mutatkozhattam be.
Eddig megjelent önálló verses köteteim: Béka lesz az ebihalból (2014). A láng ellobban (2015)                                                                                                                                               – Jelenleg nyomdai szakaszban van a Zöld Tej című novellás kötetem és az Álljunk meg egy versre című gyermekeknek szóló verses könyvem.

– Lakóhelyemen a Kazinci Művészeti Klub Titkára vagyok. Rendszeresen tartunk alkotóműhelyt és időszakosan jelentetünk meg Irodalmi folyóiratot és antológiát, amiben nem csak szerzőként, hanem szerkesztő munkatársként is jelen vagyok.

– Szép díjakat nyertem a Magyar Alkotók Internetes Társulásánál, az Irodalmi Rádiónál és az Aranycsillag Irodalmi és művészeti csoportnál, valamint 2019-ben megkaptam a Magyar Alkotók Nemzetközi Egyesületének Életmű díját. A legnagyobb elismerés a közönség mosolya és amikor a tanítványaim sikereket érnek el.

Saját ars poeticám:  A beszéd képiesítése elsősorban a betű, ám ha a betűk következtében megnyílik a lélek és képzelet, amitől színek szöknek a vászonra, azzal az érzelmek és élmények magasabb szintre emelését segítjük elő!

Vers:

Homokszem

Kő a kővel mívesen csiszolja egymást,
Bársony simára koptatva az éleket.
Közben szilaj teste finom porrá válik,
Naptárként mutatva a múló éveket.

Támad szeszélyes szél és hullámzik a víz,
Táncoló homokszemeket magával visz.
Befogadja sejtelmesen lopott terhét,
Megfáradva elengedi kövek selymét.

Lehullott homokszem a másikat vonzza,
Mintha apró kristályában mágnes volna.
Nap szárítja, megcsillantva arany fényét.
Létrehozva változatos homokdűnét.

Húsvét Karanténban

Legyen most ez a húsvét egyedülálló,
Az emberiségnek megtisztulást hozó.
Tetteink nyomában megborzongott a föld,
Nem ellenünk harcol, hanem értünk pöröl!

A negyvennapos böjtnek részben van vége,
Sonkának és kalácsnak más lett az íze!
Locsolkodók, piros tojás, csupán jelkép,
Jézus feltámadása a legfőbb ajándék!

Tragikusan bús lett a virágvasárnap,
Üres a templom, barkaszentelés elmarad.
Tavasz illatú parfüm, jó lesz jövőre,
Mikor ízesebb étel kerül terítékre!

Húsvét szent ünnepén emeljük fel fejünk,
Viseljük bátran, amit most kell átélnünk!
Nézzünk magunkba, s vessünk számot múlttal,
Soha ne alkudozzunk Jézus Krisztussal!

Kegyelemért esdünk, tegyünk meg mindent érte,
Ne igyunk előre a medve bőrére!
Sziklasír rejtekén megtörtént a csoda,
Kérünk Istenünk, sorsunk ne legyen „Golgota”!

 

A Föld világnapjára

Egyre forog, saját tengelye körül,
kerüli a napot rendületlenül.
Egy év alatt körbe járja pályáját,
tudattalanul végzi a munkáját.

Egyszerű ésszel az fel nem fogható!
Honnan ez erő, mitől forgatható?
Hűségesen követi őt a holdja,
mintha életének lenne bolondja.

Egyetlen bolygó mi élethordozó,
embernek és állatnak otthont adó.
Növényeket táplál vizes talaja,
emlősöket éltet az éghajlata.

Egyre forog, saját tengelye körül,
más bolygót csak véletlen, ha elkerül.
Életünk gyökerét magába rejti,
őserejét nem tudni miből fejti.

Próza:

Nem sír a hóvirág

A kicsi hóvirág nem volt sem szebb, sem nagyobb, vagy bármiben kitűnőbb társainál. Csupán magányosságával keltette fel a szerelmes férfi figyelmét. Száz és százszámra szegélyezték az ösvényt társai, ő kicsit beljebb egyedül fehérlett. Fejét enyhén oldalra billentve figyelte az erdőben sétálókat.

Jöttek kisebb csoportok és magányos túrázók. Velük szemben már visszafelé sétált kéz a kézben a két szerelmes. A langyos tavaszi szélben boldogan hunyorogtak egymásra az egyre erősebben sugárzó napfényben. Egy-egy nagyobb csoport hóvirágnál pár pillanatra megálltak, majd hátratekingetve csilingelő kacagással megszólalt a nő: ‒ Ó, de szépek vagytok!

Mindketten tudták a nevetés okát: a vázában feszítő fréziák emléke, amit az apró termetű, de óriásszívű férfi indulás előtt kis meghajlással nyújtott át szíve hölgyének. Régen tervezték már ezt a kirándulást. Vágyták a szabadság érzését, a természet lágy ölelését, ahol nem kell törődni senkivel és semmivel, csak az idő múlását félni. A férfi, ha tehette, boldogan vitt virágot. A virágboltos már látásból ismerte. Mindig fréziát vett, mert a kedvesének az a kedvence. A kellemesen illatozó csokor törékeny, finom mivoltával nagyon illett az érzékeny, karcsú asszonyhoz. Az illat már egyet jelentett a csókolnivaló, mindig mosolygó nővel, aki csak egyet akar: szeretni és szeretve lenni, egyszerűen, elvárások nélkül, amitől szerelmük olyan tiszta, mint a hóvirág fehér szirma.

‒ Szedek neked egy csokorral, Picúrom ‒ sóhajtott fel a férfi egy gyors ölelés és csók után.

‒ Nem szabad ‒ jött a válasz. ‒ Ott szépek ők, ahol vannak, és különben is védett növény.

‒ Ez igaz, de itt szépen elszaporodtak, régen láttam már ilyen dús telepet. Egy szálat muszáj, hogy tépjek neked ‒ felelte.

Kicsit bűnösnek érezte magát érte Picúr, de kacagva rábólintott. Ahogy a parkolóhoz közeledtek, egyre ritkábbak lettek a fehér foltok. Már majdnem a kocsinál jártak, amikor a férfi elszökdécselt a partoldalba, és gyöngéden letépte a magában árválkodó tavasz hírnökét. Szeme sarkában a szarkalábak összeszaladtak huncut mosolyától, miközben egy cuppanós puszival átadta a lehető leghosszabb szárral tépett kis virágot.

‒ Köszönöm ‒ szólt halkan Picúr, és hamar helyet készített a táskájában a kis jövevénynek. ‒ Most már siessünk, hogy minél hamarabb vízbe tegyem szegényt.

Az autó meglódult, már nem foghatták egymás kezét, ám néha szinte lopva egymáshoz értek, mintha meg akarnának győződni róla, valóban ott van-e a másik. A nőben kettős érzés kavargott. Féltette táskája tartalmát, de ugyanakkor szerette volna, ha lassabban haladnak, és tovább maradhatnak együtt. Hazaérve gyorsan kimentette az erdei emléket, és a fréziák közé tette, egy pici puszit lehelve fehér kis szirmára. Élj, kedves, élj nekem, maradj még velem…

Minden nap cserélte a vizet, picit vágott a fréziák szárából, és egy-két kedves szót súgott feléjük, mintha csak a kedveséhez szólna. Telefonon gyakran beszélt a két szerelmes. Picúr mindig beszámolt a virágok állapotáról. Számolgatta a napokat, meddig maradhatnak még vele, mert egy titkos kapcsolat árulkodó jelei lehetnek. Ezért, ha hétvégén hazalátogat a kollégiumból a nagylánya, könnyebb nem magyarázkodni. Ahogy elérkezett a péntek, örömmel várta haza a lányát. Sütött-főzött, közös programokkal készülődött, de mielőtt elindult az állomásra, még egy rövid üzenetet írt szerelmének:

A kedves kis fréziák pontosan tudták, mennyi ideig élhetnek. Tegnap elkezdtek picit hervadozni, és  mára már az illatuk is alábbhagyott. A kicsi hóvirág kókadtan lógott le a váza oldalán, ő már hamarabb feladta a küzdelmet. Boldogan halt meg, mert olyan társaságba került, ahol ő lehetett a kis királylány, hiszen szűzies fehérségével, apró termetével is tündökölt a karcsú fréziák között. Testvéreit hátrahagyva egy városi panelban úszott ő a szeretetben, hisz egy szerelmes asszony minden nap kedvesen szólt hozzá, és dicsérte kitartását. Ma reggel még párás szemmel néztem rájuk, amikor elmentem mellettük, búcsúztam tőlük… Aztán délután gyöngéden kihúztam őket a vízből, összefogtam hervadó kis arcukat, középre illesztve a kis fonnyadt hóvirágot és belecsókoltam. Majd visszacsomagoltam őket a papírba, amiben érkeztek, és útjukra engedtem őket…

Megosztás:

Share on twitter
Share on facebook