1982-ben születtem. Ifjúságom éveit Balmazújvároson és Debrecenben töltöttem. Tanulmányaimat mezőgazdasági vonalon végeztem, képesítést szereztem a növénytermesztésben és az állattenyésztésben egyaránt. Ezek után, immáron tizenhatodik éve a szarvasmarha ágazatban tevékenykedem. 2008-ban Dabasra költöztem, ahol véglegesen letelepedtem, megnősültem, egy kislány büszke édesapja vagyok.

Olvasni mindig nagyon szerettem. Amint megtanultam kibetűzni a sorokat, könyvtárba jártam, ahonnan mindig egy kupac értékes olvasmánnyal tértem haza. Már gyermekként is voltak kedvenceim, amikhez többször visszatértem. Ma már csak remélem, hogy lesz idő minden áhított kötetre, hisz annyira sok jó olvasmány vesz körül minket, hogy szinte lehetetlenség a végükre érni. Az olvasás tanít, megnyugtat, kikapcsol és segít megérteni másokat.

Írni 2016-ban egy spontán ötlettől vezérelve kezdtem el, mára több mint 160 írásom gyűlt össze a legapróbb novelláktól a kisregényekig. Több irodalmi társulatnak is a tagja vagyok, melyek segítségével mind a mai napig rengeteget tanulok. Szeretem saját indíttatásból papírra vetni a gondolataimat, de nagy szenvedéllyel vetem bele magam a pályázati kiírások adta munkába is. Úgy gondolom a megmérettetés a folyamatos fejlődés záloga, miközben az ember egy remek közösség tagja lehet. Az írással eltöltött évek alatt rengeteg értékes emberrel ismerkedhettem meg.

A pályázatoknak köszönhetően eddig huszonegy nyomtatott formátumú antológiában, folyóiratban, illetve egy netkötetben kaphattak helyet az írásaim, de számos történetem szerepel különböző internetes felületeken. Több irodalmi egyesület kiírását sikerült megnyernem. Első önálló novelláskötetem a közeljövőben fog megjelenni.

Többen kérdezték már tőlem, hogy honnan a gondolatok, vagy, miért kezd el az ember írni? Ezekre a kérdésekre sosem tudtam épkézláb választ adni. Csak írom, amit úgy érzem, le kell írnom, majd izzadt, összeszorított tenyérrel abban reménykedem, hogy jobb lesz a soraimtól a világ, függetlenül attól, hogy azok mosolyt, vagy könnyeket csalnak elő az olvasóból.

 

Délibáb

 

Tikkasztó nyári meleg volt. A nap magasan járt, nem hozott enyhülést egy kóbor felhőcske sem, hogy akár egy pillanatig is megnyugodjon a táj a hőségtől. A szél sem fújdogált, valamikor elköszönt az is, az utoljára kihunyó csillagokkal. A távolban csak a délibáb mozgott, rezegve csalta meg a szemet.

Mártonnak, a szegény embernek, a városban volt dolga. Hosszú volt az út odáig, gyalog meg főként, de mennie kellett, nem volt mit tennie. Nyomábana három gyermeke kísérte. A legidősebb fiú nyolc, az öccsei hét és ötévesek voltak. Márton akarta, de mégsem tudta őket otthon hagyni. A gyermekek mindenáron az apjukat akartak tartani; világot akartak látni.

– Na, jó, nem bánom! – engedett Márton. De a tarisznyátokat magatok cipelitek!

Elindultak hát szaporán, hogy még sötétedés előtt visszaérjenek. Elöl ment az apa, hosszú komótos léptekkel, mögöttük a gyerekek mindenre rácsodálkozva, pörögve-forogva, mint a szél a pusztában. Pucér talpuk vidáman csattogott a kicserepesedett talajon, nevetésük beszínezte az út egyhangúságát.

Még jóval déltől innen voltak, de Mártonnak igencsak égette már a talpát az átforrósodott szikes föld. A homlokáról lecsorgó verejték belemart a szemébe, egyetlen ingje vizesen tapadt inas hátára.

– Jobb lesz megpihenni ebben a hőségben, úgysincs már messze a város – gondolta, majd hátrafordult fiaihoz, s így szólt hozzájuk: – látjátok arrébb azt a két szomorú fűzfát?

– Látjuk hát! – harsogták egyszerre a fiúk, kipirultan.

– Azoknak a fáknak a tövében csordogál egy apró patak,–az apa megállt mondandójában, mélyen a fiúk szemébe nézett, majd folytatta – ha tudtok viselkedni, és nem lesztek nyakig vizesek, lemehetünk oda egy kicsit hűsölni.

– Persze, jók leszünk! –fogadkoztak a gyerekek.

Márton bólintott egyet, majd mindannyian elindultak a fűzfák felé, amelyeknek a tövében a hűs patak folydogált. A fiúk fellelkesültek az ötlettől, és hangosabbak lettek. Márton hátrafordult, szigorúan körbenézett rajtuk, amitől a fiúk tudták, hogy a rendet komolyan kell venni, de a mosoly nem tűnt el az arcukról azután sem.

Csakhamar odaértek a fákhoz; a kispatak valóban ott volt.

– No, tűrjétek fel a nadrágotok szárát, és gázoljatok bele! – szólt Márton.

A fiúk egy pillanat múlva már bokáig voltak a vízben. Apjuk a szomorúfűz árnyékába húzódott, savanyú arccal kortyolt a kulacsban felmelegedett vízből. Felső gombjait kiengedve szellőztette mellkasát, nyirkos zsebkendőjével a verejtéket, és a port törölgette homlokáról.

Csakhamar kocsizörgésre lett figyelmes, irányába fordult, akkor látta a kanyar mögül felszálló porfelhőt. Nem kellett sokat várni, s egy úri hintó jelent meg az úton, négy lóval.

„Valami gazdag úr lehet, vagy bíró talán”– tűnődött Márton.

A hintó lassított, majd a hűvösben megállt. A lovak prüszköltek a portól, hátukon habot vert az izzadság. Amint a fogat megállt, a kocsis leugrott, és ajtót nyitott az utazónak. Jól öltözött, kalapos, testes uraság szállt ki a kocsiból. Nehézkes mozdulatokkal lépett le, szétnézett maga körül, majd amikor észrevette Mártont és a gyerekeket, körülményesen lépdelt közelebb, mint aki nem tudja, hogy kezet nyújtson-e. Végül odébb állt meg.

– Jó napot kívánok, tekintetes úr!- köszöntötte Márton, kicsit feszengve.

– Adjon Isten! – köszönt az újonnan érkezett, majd szemét elkapva Mártonról, a vizet, és a nádast kezdte figyelni. A kocsis vödröt hozott elő, és itatni kezdett. A gyerekek arrébb játszottak tovább.

Míg az úr a vizet fürkészte, addig Márton meg az urat.Hosszasan szemügyre vette,majd magára pillantott,és elöntötte a szomorúság.

„Hej, de szeretnék gazdag lenni– gondolta magában Márton – nagy vagyonnak ura lenni! Flancos ruhában, kalapban járni-kelni, sétabotra támaszkodni! Fényes bőrcsizma lenne a lábamon, mit bánnám én, hogy hasít a kegyetlen rög, nevetnék mindenen! Családommal hintón járnánk, ha bármit velük megkívánnánk, azt a pénzem nem bánhatná! Mikor kihajolnék az ablakon, a járókelők előre süvegelnének nekem, én csak mosolyognék nagyot, és azt mondanám: –jó napot! Minden este sült húst ennék, vadat, halat, mártást, jó borral öblíteném utána le a gigám! Hej, de szeretnék gazdag lenni! Esténként pénzzel tömném ki a párnám, szükség és kín nem háborgatná többet az alvást. Álmom édes lenne, mint a méz!”

Mire mindezzel számadást végzett Márton, nagyot sóhajtott, majd lassan lement ő is a patakhoz a gyerekek mellé, megmosni a karját, és az arcát.

Az uraság tekintete, ami eddig a távolba révedt, most ráterelődött. Összehúzott szemöldökkel nézte, a számára oly gondtalan életű szegény embert.

„Hej, de szeretnék szegény ember lenni,– gondolta magában– mezítlábasan csattogni a pusztában!

Ha kell, szabad ég alatt elhálni, kigombolt ingben járkálni! Barátom lenne mindenki, aki szembejön, s nem a pénzemért látogatna meg szomszéd, rokon! Ország-világ baját elfelejteném, cipelje gondjátezentúl más a hátán! De szeretnék tűz mellett szalonnát sütni, soha többé suttogva beszélni, teli torokból nótázni, a bálban minden nőt megtáncoltatni! Hej, de szeretnék szegény ember lenni! Három gyermeket nevelni, hóban-sárban velük játszani, a szelet a világból velük kikergetni!”

Nagyot sóhajtott ezután az úr is,a nádas szinte beleremegett. Aztán csak állt, és merengett tovább.

Addigra Márton is megmosdott, és kiment a partra, hogy megszáradjon. A két férfi alig néhány méterre állt egymástól, lehorgasztott fejjel. A gyermekek hangos játéka szakította ki őket a saját világukból. Márton és az úr őket nézték, miként lubickolnak a vízben. A gyerekek felkacagtak, amikor a talpuk alatt elzúgott a hűs víz. Markukkal magasra fröcskölték cseppjeit, majd rácsodálkoztak az apró kis szivárványra, amelyet a lehulló vízpára okozott a patak felszínén. Élvezték a napot, amikor szárítkoztak, barátjuk lett a nád, amelyben elbújhattak egymás elől. De legjobban annak örültek, amikor megtalálták egymást.

A két férfi végignézte mindezt. Látták az őszinte örömet, amelyet megkaphat mindenki. Mindenki, aki akarja. Némán egymásra sandítottak. Szólniuk nem is kellett. Talán tudták, mire gondol a másik, talán nem. Csöndesen visszatekintettek a gyerekekre, és elszégyellték magukat.