Horváth-Tóth Éva szerző újabb alkotásait mutatja be a Hagyományőrzés. Nagy öröm az oldalnak az újabb alkotások megosztása, ezzel is hozzájárulva ahhoz, hogy többekhez eljuttassa írásait. Ezúttal a versek mellett novellákat is hoztunk olvasóink számára. Éva nemrég jelentetett meg a Kortárs Magyar Irodalom Kiadó közreműködésével egy történeteket tartalmazó kötetet Bennem a világ címmel. Ajánlóját az alábbi linken olvashatják: https://verslista.hu/termek/
Horváth-Tóth Éva: Körforgás
Majd ha nyár lesz, hűs lomb alá ültök,
hallgatjátok mint susog csendesen,
ágak közt a könnyű szellő zörög,
dúdolva simogatja lelketek,
arcotokra csókként hull le róla
a leveleken ücsörgő napfény,
a gyümölcsök nektáros illata
ölel titeket, s szívetekig ér,
majd érzitek, hogy ott a lomb alatt
melengető, akár az anyaméh,
hogy csendesen, susogva visszaad
valamit, ’mi odalett réges-rég,
majd nézzetek fel a halk lombon át,
én ott leszek nektek azon a fán.
Horváth-Tóth Éva: Fény boglyák
A rét harmattal ékített
szálai közt hajnal vacog
a napsugarak kévébe
kötött aranyló fény boglyák,
a szellő reszketőn szökik
be az ablakon át hozzánk,
és puha ágyunkba bújik
pőreségünk melegéhez,
nézem, hogy játszik hajaddal,
és figyelem hideg csókját
bőrödet mint borzongatja.
Úgy csókolnám már én is szád!
De nem ébresztelek. Még nem.
Megvárom a fény boglyákat,
míg az ablakig elérnek.
Addig csak csendben szeretlek.
Horváth-Tóth Éva: Az utolsó levél
Üres a ház, a hangod keresem,
lebben a függöny, apró fénysugár
hull be az ablakon a szőnyegre,
por kavarog,mint száz csillagpilács,
illatod foszlik, nem őrzik a párnák,
még nem teljes a hiány, a tiéd,
a ruhák a szekrényedben, egy könyv
a kanapén feledve, a bögréd
a csapnál, a posta nevedre jön,
olyan, mintha itt lennél, csak fáj a csönd.
Lassanként elapad a fájdalom
és a hiány marad csak a házban,
egy nap végleg elfogy az illatod,
és ott fog várni rám a konyhában
az utolsó levél az asztalon…
Horváth-Tóth Éva: Fecskék
Sudárba szökkent már a nyár,
rekken a meleg odakint,
csak eresz alatt hűs az árny,
s fecskefütty bontja szárnyait,
gömbölyűre száradt fészek
a sok apró sárgolyócska
– törékeny csoda, mint a csend -,
villan és cikkan lakója
a menny peremét elérve,
s ha csőre víz tükréhez ér
akár a felszálló lélek
illékony, gyöngéd legyintés,
puha pelyheikbe gyűjtik
a szénaillatú esték
melegét, s amíg vajúdik
az ősz, viszi őket a szél.
Horváth-Tóth Éva: nem eladó
fázik bennem a gondolat
valahol
vacog bent a szó
mondanám, de
…
fennakad
a hang
a szalagok alatt,
már a sóhaj is elvérzik
a tüdőm lebenyén,
és szűköl vérereim kusza
hálójában egy ölelés,
ha eszembe jutsz
…
– rég láttalak –
vennék
reményt, hitet, időt
tőled,
és adnám mindenem,
de nem lehet
nem
nem lehet,
…
a sors
fintora, hogy aki szeret
– reménytelenül –
az végül
mindig
drágán megfizet.
Horváth-Tóth Éva: Csillag leszek
Csillag leszek, ha leszel az ég,
lebbenő selyem, ha te vagy a szél,
virágpor bibén, csak legyél a méh,
ha fa vagy, szirom ágad hegyén.
Leszek eső, te meg cseppben a fény,
tücsökzene, ha lennél a rét,
szívben a csend, míg te az ütem,
hisz’ semmi sem vagyok én nélküled.
Horváth-Tóth Éva: Gyónom a csendnek
Toporog bennem a maradás,
pedig tudom, mennem kellene,
hagyni mindent, mindent,
vesszen az, ami úgysem lehet.
Mellkasomban a vallomás
mint kő madár szárnyán,
oly nehéz, el nem bírom,
térdre rogyok hát,
és gyónom a csendnek
azt, amit nem hallhat más.
Nem mehetek az Úr elé,
hogy ott van bennem
rólad száz gondolat
– száz gyönyörű vétkem –
nekem te nem lehetsz
se szó, se tett, semmi sem.
Gyónom a csendnek,
hogy az idő elkésett
veled és velem,
elveszett egy talán
és odavan a száz lehet,
hát gyónom én neked
– legszebb csendem –
meggyónom ezt a bűnömet,
hagytam, hogy te ne szeress,
csak én szerettelek meg tégedet.
Horváth-Tóth Éva: Zsibongó
Pattan a sok rügy, mint pehely
felzsongó illatár,
zsenge bimbón a fény remeg
és pilled lepkeszárny,
gurulnak harmat cseppjei
zöldellő fű között,
a rét hajában káprázik,
mint szűzpártán a gyöngy,
virágok színes bársonya
elringat kék eget,
hó hantra száll a rigódal,
vígan temet telet,
a fűz alatt patak csobog
fürdőzik a tavasz,
ifjú kebelben szív zsibong
ágán remény fakad.
Horváth-Tóth Éva: Csillaga lettél
A csillagokba költözött. Mondják.
Én úgy hiszem, aznap, mikor
körbezárt téged a csönd és sóhajod
volt az utolsó rezdület tőled,
lezuhant a mennybolt kékje,
le egészen a bársonyos földre,
és puha felhőágyra fektette
törékeny, szép lelkedet,
felemelt téged, mint saját halottját
felemelt magához a kékség,
homlokodra fényt csókolt az Isten,
és csillag lettél, csillaga lettél az égnek.
Horváth-Tóth Éva: Kereslek
Kereslek a város zajában,
poros utcamagányban,
koppanó léptek szürkén
tovasiető furcsa dallamában,
suhanó kabátok ismeretlenül
ismerős otthon-illatában.
Kereslek távolba vesző
fekete alakok megtévesztő
hasonlóságában, abban
a mozdulatban, ami majdnem
te vagy, s amitől szívem szapora
ritmust diktál, de súg az agy,
az ott mégsem te vagy…
Kereslek mosolyokban,
lebbenő kacajokban,
kéz meleg érintésben,
a reggeli ébredésben,
éjszakák vánkosának
pehely melegében,
kereslek, mindig kereslek,
s ha megtalállak is néha,
tudom, hogy csak álmodtalak.
Horváth-Tóth Éva: A találkozás
Az autó motorja felzúg végre. Sietek. Hamarosan otthon vagyok. Egy kicsit tovább tartott ma bent a munka, nem rajtam múlott. A főnököm csak mondta és mondta, már azt hittem sosem lesz vége. Közben csak a faliórát néztem lopva, nehogy észrevegye. Eleinte. Aztán már nem ügyeltem arra, hogy tapintatos legyek. Azt hiszem még sóhajtottam is néhányat. A parkolóban már szinte szaladtam. Ezért sem szeretem jó ideje a magasabb sarkú cipőket. Azokban olyan nehéz a táskámmal szaladni. Rohanni hozzád.
Emlékszem, még a gimiben találkoztunk. Második éve jártam oda, mégsem tudtam rólad sokáig. Elkerülhettük egymást. Tizenhat voltam. Te meg végzős. Igazi menő, vagány srác! Magas termet, széles vállak, karakteres arc, divatosan fésült, dús fekete haj, távolabb ülő gesztenyebarna szemek, és olyan mosoly, amitől elolvad a jégcsap is az eresz alatt. A srácokkal beszélgettetek, harsányan nevettetek, fújtátok a cigarettából felszívott füstöt, ami a búzakék égig gomolyogva szállt, mint valami szürke felhő. Az egyik fiúnál volt valami rádió. Olyan elemes. Ritkaságnak számított akkoriban. Szólt a zene. Nem ismertem. Én nem hallgathattam ilyesmit, a szüleim nem igazán díjazták az efféle züllötteknek való ritmust. Furcsamód mégis tetszett. Mint a cigarettafüst illata. Még a lábam is megremegett, amikor megláttalak. Létezik ez az első látásra dolog, vagy nevezzük villámcsapásnak, mindegy. Megtörtént velem. Tudtam, hogy el kell mennem előttetek, mert a buszmegállóhoz csak abba az irányba juthattam el. Szaporáztam lépteimet, nehogy észrevedd, hogy elpirultam. Miattad. A többiekre nem figyeltem, csak egyetlen fénylő szempárt láttam. A gesztenyebarnát. A tiédet. Egy pillanatra akadt össze csupán a tekintetünk. Az én seszínű, szürkés szemem, ami épp olyan volt, mint a megjelenésem – jelentéktelen -, csupán légvételnyi időre belekapaszkodott a tiédbe. Szinte perzselt az a tűz, ami ott lobogott benne. Még inkább elpirultam és a lábaim gyorsabb tempót diktáltak a csinos magassarkú cipőmben. Pár lépésnyire jártam már a csoporttól, amikor meghallottam a hangodat. „Várj!” – mondtad. Ez volt az első szavad hozzám. Olyan lágyan és olyan kedvesen zengett, hogy elejtettem a könyveimet, amiket addig mellkasom előtt szorongattam. Mint valami furcsa bőrkötéses védőpajzsot. Leguggoltál érte és összeszedted, amit én megdermedve néztem végig. Amikor felegyenesedtél és nyújtottad felém, csak bámultam rád. Bizonyára idétlenül. Olyan apró voltam hozzád képest, még a cipő ellenére is, hogy elmosolyodtam rajta. Elvettem a könyveket, zavarban voltam, babráltam az őzbarna hajam kibomlott tincseit és hol a járda poros betonját, hol pedig a vállad mögött hajlongó fűzfát néztem. Csak a szemedbe nem mertem. Mormoltam valami halk köszönömöt talán. A magabiztos és vagány srác, akire rápillantani sem mertem, ott állt előttem sután, hol zsebre dugta a kezeit, hol pedig a fejét vakarta meg és tornacipője orrával a járdán kapirgált, míg elmondta miért is jött utánam. Sokkal hosszabban magyaráztad, kerülgetted egy darabig, de a lényeg az volt, hogy láttál néhányszor a barátnőimmel és megtetszettem. Én. A szemüveges, apró termetű, hóbortos, könyves lány. A szürke egér a szürke szemekkel. Meghívtál egy üdítőre a gimi melletti cukrászdába. Az órámra néztem. Féltem, hogy a szüleim mit szólnak, ha később érek haza. Azt hitted, hogy le akarlak rázni. Olyan csalódottság volt a hangodban, s ahogy rám néztél a gesztenyebarna szemeiddel, szinte hallottam a bokrétafa lombjában párja után síró vadgerle búsongó énekét is. Elmondtam az igazat. Hogy mitől tartok. Kiegyenesedtél és kötelességtudóan biztosítottál arról, hogy hazakísérsz, s ha kell, magad mondod el késésem okát. Csak veled ittam olyan sokáig az üdítőmet. Egyetlen pohárnyit képes voltam fél kortyonként fogyasztani. Akárcsak te. Hogy tovább tartson. Nem az üdítő. Hanem a te meg én. Szerettem beszélgetni veled. Főleg a humorodat. Azzal levettél a lábamról. Tulajdonképpen azzal vettél le a lábamról. És melletted soha többé nem éreztem magam szürke, jelentéktelen kisegérnek. Hiszen neked én lettem a legszebb virágszál a teremtett világ hatalmas kertjében. Kincs. Drágakő. A nő. A feleség, aztán az anya. A minden. A másik feled.
Megállok a ház előtt. Szívemben halkan moccan egy dallam. Az a dallam, ami a tiédben is szól mióta azt mondtad, hogy: „Várj!”. Mindig hallom, érzem. Amikor távol vagy és akkor is, ha a közelemben vagy. Nyitom az ajtót, leteszem a nehéz táskát a cipős szekrény tetejére. Kilépek a fekete, lapos bőrcipőmből. Jólesően megmozgatom a lábujjaimat. Mire a szobaajtóhoz érek, a dallam dübörög a szívemben. Benyitok. Ott vagy. Az ágyon. Fekszel. A nővér – aki vigyáz rád, míg dolgozom -, feláll, és felém jön. Megáll előttem. Lesüti a szemét, megfogja a kezemet, megsimogatja és feléd biccent. Tudom, hogy nagy a baj. Mennél. De megvártál. Leülök az ágyra. A gesztenyebarna szemek fáradtan pislognak, de amikor felismered érintésemet, egy pillanatig felragyognak. Erőtlen megfogod kissé száraz és már ráncos kezem. Mi minden benne van összekapaszkodó ujjaink szorításában! Gyönyörű évtizedek! A közös életünk. Föléd hajolok, megcsókollak. Mosolygok biztatón, szerelmesen. Épp úgy, mint amikor a könyveimet felszedted a földről és láttam milyen magas vagy, én meg milyen apró. Könnyeim a mosoly keltette barázdáimat csatornaként használva folynak, aztán némi szabadesés után a hófehér lepedőre hullnak hangtalan. Veled találkozni a legcsodálatosabb dolog volt, ami velem történhetett. Amikor a lelked megérintette a lelkemet. Maga a csoda volt. Minden nap.
Hallgatlak. Ülök az ágyon és hallgatlak. Kezed a kezemben. Szívemben az a gyönyörű szőttes, ami öltésenként készült szerelmünk fonalával. Hallgatlak. Belégzés- kilégzés- belégzés- kilégzés… csend. Csend. Szörnyen nehéz csend. Nem tudok szólni. Csak hangtalan suttogja a szám, hátha hallod még: Várj…
Horváth-Tóth Éva: Hurrá? Nyaralunk…
– Te, Hugó! Eltettük a napernyőt? – sikkantotta élesen Jucika az anyósülésen pihegve.
– A tetőcsomagtartóra kötöttem egyet… – dörmögte unottan.
– De ugye nem a zöldet? – kérdezte kétségbeesetten.
– Nem emlékszem… talán piros volt – felelte kelletlenül és feljebb tekerte a rádión a hangerőt.
– Hát remélem, nem a zöld az. Nem akarok szégyenkezni miatta, mert eléggé elhasznált már…- elégedetlenkedett fürkésző tekintettel vizsgálva Hugó vonásait. De ő mint egy márványszobor, olyan mozdulatlan maradt.
– Rendesen odarögzítetted? – faggatta tovább immár egy korholás ígéretével hangjában.
– Oda – válaszolta foghegyről.
– Most miért kell ilyen undokul viselkedni? – rikácsolta sértetten és halkított a rádión.
– Már megint mit csináltam rosszul? – fakadt ki mérgesen Hugó.
– Azért kérdeztem meg, hogy odarögzítetted-e rendesen, mert tavaly is ezt mondtad és az autópályán úgy elszállt az ernyőnk, hogy talán Erdélyben ért földet, ami azért innen a Balaton mellől nem kis teljesítmény… – magyarázta kioktatón.
– Egyszer, egyetlen EGYSZER történt ilyen, Juci! És míg élek, ezt fogom hallgatni… – válaszolta erélyesen és növekvő dühvel, amit vörösödő feje is szemléltetett.
– Jól van, na… nem kell így kiabálni velem, még elvéted a kanyart és megint rossz lehajtón megyünk le, mint két éve… – motyogta sértetten.
– Na tessék! Erről beszélek! Most meg ezzel jössz! – csattant fel a férfi. Az asszony jobbnak látta elhallgatni. A kis piros autó belseje szótlanságba temetkezett hosszú perceken át. Barátságosan pöfögve száguldott a szürke aszfalton. Körülöttük a táj színes pompával lengedezett és a nap egyre melegebben sütött a szélvédőn keresztül rájuk.
– Kapcsolhatnál klímát… – szólalt meg nyűgösen Jucika és szemével keresni kezdte a műszerfalon a megfelelő gombokat a művelethez.
– Persze, kapcsolhatnék… Ha olyan hülye lennék! – vágta rá Hugó cinikusan.
– Nem értelek, miért lennél hülye? – bámult rá csodálkozón felesége.
– Legutóbb, amikor klímát használtunk, két hétig hallgattam, hogy milyen sokat fogyasztott az autó és tetejébe még meg is fáztál, mert én túl hidegre vettem. ÉN! Amikor te kapcsolgattad az összes gombot rajta! – dohogta sűrűn bólogatva.
– Hát ez nem egészen így volt, de hagyjuk, nem kell a klíma! Majd hőgutát kapok inkább, csak hogy te elégedett legyél… – motyogta önérzetesen. Hugóból hangos és gondterhelt sóhaj szakadt fel, de szó nem jött ki a száján. Ismét hallgatásba burkolózott a kis piros autó belseje. Tetején komótosan lengedezett a napernyő mohazöld vászna a forró nyári szélben, körülöttük már aranyló hullámokkal ringatózott a búzamező.
– A hátsó ajtót bezártad? – buggyant ki némi hallgatás után Jucikából az aggodalom.
– Nem, mert azt mondtad, hogy azt már te bezártad – válaszolta szigorú hangon a férfi.
– Nem emlékszem, hogy bezártam volna… most mi lesz? – dadogta riadtan.
– Mi lesz, mi lesz? Hát mi lenne? Semmi! – hadarta könnyedén Hugó. – Ott a telefonod, felhívod Terikét és megkéred, hogy zárja be, amikor eteti a macskát…
– Na de addig eltelik több óra! Az egész házat kirámolhatják a haramiák! – kárálta az asszony.
– Miféle haramiák? Raplipócs egy száztíz lelkes falu! Még a szomszédok kutyáit is név szerint ismerjük… – legyintett értetlenül felesége aggodalmára.
– Sose lehet tudni! – kontrázott rá Jucika, de tovább mégsem folytatta a meddőnek tűnő vitát. Inkább írt egy sms-t Terikének. Megint elcsendesedtek. Már a távolban meg-megcsillantak a nap sugarai a lágyan rengedező hullámok tetején, szinte csalogatva őket az egyre közelebb kerülő úti céljuk felé.
– Jaj! – sikoltotta váratlanul az asszony. Hugó annyira megijedt, hogy félre rántotta a kormányt. Szerencséjükre nem jött senki a másik sávban, így baleset nélkül vissza tudtak sorolni a helyükre.
– Megőrültél? Mi bajod van? Meg is halhattunk volna! – mérgelődött a férfi homlokát törölgetve.
– Elfelejtettem Micinek a tejet! – sápítozott Jucika.
– Milyen tejet? – hördült fel Hugó.
– Hát a macskatejet! Nem vettem a boltban, pedig felírtam – siránkozott tovább.
– És akkor mi van? Majd iszik, ha hazamegyünk – jelentette ki szemöldökét ráncolva a férfi.
– De meg van neki szokva, hogy minden este iszik egy keveset… – felelte könnyes szemmel az asszony.
– Túl fogja élni… – dörmögte férje.
– És mi van, ha emiatt megbetegszik? – aggodalmaskodott tovább.
– Majd meggyógyul… – morogta összeszorított foggal. Válasz nem érkezett, csak a szótlanság lengte őket körbe újra. Már látszottak a felhőkkel tarkított hegycsúcsok, az égen áramló madár sziluettek, és az apró nyaralók is felbukkantak a dombok között. Hugó csillogó szemekkel nézett bele a visszapillantó tükörbe, ami a hátsó ülésen pihenő horgászfelszerelést mutatta meg neki. Alig várta, hogy kiüljön a partra és kedvenc időtöltésével foglalkozzon. Sóvár gondolatait Juci zavarta meg ismét, talán megsejtette férje vágyát.
– Ha megérkezünk, akkor letesszük a bőröndöket és egyből megyünk ebédelni, mert nagyon éhes vagyok… – vázolta határozottan terveit. – És utána nem szeretnék egyedül menni a strandra, szóval jössz te is. Igaz? – tette hozzá parancsolón.
– Miért kellene nekem is menni? Csak ott fekszel a pléden, néha megfordulsz, hogy érjen a nap mindenhol. Ehhez igazán nem kellek… – jelentette ki Hugó.
– Hát jó lenne, ha ott lennél, azért hogy bekend a hátam néha, meg hogy lássák, nem valami vígözvegy vagyok… – hebegte Jucika.
– Kenegesse a hátad a… – mordult fel dühösen, de a mondatot mégsem fejezte be.
– De Hugó! – csattant fel rosszallón az asszony. – És ha megkörnyékez valami hozományvadász?
– Hát akkor kérd meg, hogy kenje be a hátad… – felelte és elfojtott magában egy hangosabban kéredzkedő nevetést.
Jucika nem tudott felelni, csak kapkodott levegő után, annyira felháborította ez a nemtörődömség férje részéről.
– Ha a strandra nem is jössz, akkor sem szeretném, ha egész héten csak horgásznál, elvégre is nyaralni jöttünk, vagy nem? – szólalt meg percek múlva az asszony.
– Hát ez az! Nyaralni jöttünk… – dohogta elégedetlenül.
– Igen! Erről beszélek – helyeselt Jucika.
A kis piros autó motorja megállt az apró faház előtt. A férfi hátrapillantott a horgászfelszerelésre és csüggedten megcsóválta fejét: – Hurrá… nyaralunk…
