Horváth-Tóth Éva író

 

Debrecenben születtem 1984-ben. Hortobágyon telt gyermekkorom, amíg tanulmányaim másfelé nem sodortak. Jelenleg Karcagon élek és tanítóként dolgozom egy általános iskolában. Verseket és történeteket írni már egészen hamar elkezdtem, de sosem vettem komolyan a belőlem feltörő rímes gondolatokat, így azok rendre az asztalfiók alján végezték. 2019 tavaszán – egy embert próbálóbb időszakban – fordultam határozottabban a versírás felé, eleinte csupán azért, hogy „kiírhassam” magamból azt, ami már kifelé csordult a lelkemből helyhiány okán. Megkönnyebbülést, kapaszkodót jelentett, s néha még most is ezért írok. Egyelőre keresem a hangom és azt a formát, közeget, amit a leginkább magaménak érezhetek. Írásaim témaköre folyamatosan változik. A versek, haikuk, apevák, négysorosok mellett hosszabb-rövidebb történeteket, novellákat is elkezdtem írni 2020 januárja óta, s immár ez is kedvelt kifejezési formámmá vált.

Az online térben mutattam be első verseimet, és a kedvező fogadtatás után létrehoztam egy saját oldalt 2019 júliusában Horváth-Tóth Éva Szívdobbanás versek néven a facebookon, ahol rendszeresen közzéteszem alkotásaimat. Mindemellett szerkesztőként is tevékenykedek két online irodalmi oldalon. Gyakran nevezek pályázatokra versekkel, novellákkal, és kisebb-nagyobb sikereket is tudhatok ezáltal magaménak. Írásaim az online felületek mellett megjelentek már nyomtatásban folyóiratokban, antológiákban, egyéb kiadványokban is. Legutóbbi és talán eddigi legnagyobb sikerem, hogy egyik versemet ihletadónak (néhány szókapcsolatot pontosan is idézve belőle) használta a Telenor 2020-as karácsonyi reklámfilmjének szövegéhez.

Verseimmel, történeteimmel adni szeretnék, megérinteni mások lelkét, ha csak egy pillanatra is, és megdobbantani az olvasó szívét, hogy érezhesse, amit igyekeztem szavakba önteni. Minden versem egy szívdobbanás. Amikor írom, az enyém, s reménykedem, hogy egyik-másik az olvasóé lesz. Még ebben az évben megjelenik magánkiadásban első önálló kötetem, Szívdobbanás versek címmel.

Horváth-Tóth Éva: Mennyország

Vajon hány mérföld
innen a mennyország?
Hány fok a lépcső,
ami bevezet kapuján?
Aki bemegy, tudja-e,
ha ajkamról fohász
szól hozzá?
Vigyáz még rám?
Őrzi léptem vagy hallja
szívem csendes sóhaját?
Ott fenn, felhőkön jár?
Szárnyai vannak?
És visel glóriát?

Ugye nincs is mérföld,
sem távolság?
Csupán egy lélegzet,
ami után nincs tovább.
Csak egy gondolatnyi villanás,
egy nem látható szárnyalás.
A fénylő hit, hogy a lélek
nem vész el – az nem lehet -,
s hogy a mennyország
közelebb,
mint gondolnánk.
Mert az az illat,
az a lebbenés a vállamnál,
csak Te lehetsz,
senki más…

Horváth-Tóth Éva: Nyílnak a szívek

Napsugár csurran ereszek alján,
szirmokat sóhajt zsendülő ajkán
s ágakat moccant langymeleg szellő,
borzolgat tollat mázasan zengő

kunkori trilla, s madárdal csücsül
pattanó rügyek kacaja körül.
Csendül a csókja szívben a szóknak,
ábrándok gyűlnek, vágyak bimbóznak.

Hunyorgó krókusz zümmög a réten
csacsogó csermely partot becézget,
mozzan a ritmus mesztélláb baktat
benn a szívekben újra tavasz van.

Horváth-Tóth Éva: Félelem

Konokul összezár a száj,
és kéken simul rá a félsz,
zörög mögötte a vacogás,
és szorul a torokban a lég,

köveket halmoz a szívre,
lassúhodik a dobbanás,
fehér köd a rettegés színe,
sós ízű könnyet érez a száj,

reszketnek a véredények,
és szorongva sóhajtanak
az artériák, s keringenek
csendek a kapillárisokban,

elernyed a test, súlytalan
lebeg és földhöz ragadtan
ácsorog ólomruhájában,
amit ráfércelt a félelem,

párásan szűköl a lehelet,
a szó betűnként porba hull,
s a félsz vasmarokkal perceket
morzsol közéjük szótlanul,

s ahogy a tél után jön tavasz,
foszlik a köd, s levelét nyitja
a remény cédrusa, és vigaszt
zsong ágán egy kék madár dala.

Horváth-Tóth Éva: Merengő

Szelíden simít a hajnal
a puha szirmok
viaszfehér selymén,
rezzenve moccannak
a súlytalan álmok
a balzsamos rét keblén,

a nap, mint borostyánba
zárt ősmaradvány,
időtlen magányban
ontja fényét,
és lila felhők sóhaját
öleli a hegylánc,

ködből szőtt köntösét
földre veti a nyár,
lábaim elé hull
a nektárszín pára, a gyöngéd
szellő cseppnyi csodákat
ringat karjában,

és zsoltárokat énekel
a háláról zúgva
a testetlen lég, mosollyal
térdel a béke bennem,
mert nem kerestem,
és mégis megtaláltam
Istent a pillanatban.

Horváth-Tóth Éva: Volnék

Volnék holdfény ablakodban
várnék terád hajnalig,
édes álom két karodban
ölelnélek holtomig.

Volnék madár lombok között
neked szólna halk dalom,
rózsaillat kertek fölött
nektár csókja ajkadon.

Volnék fonal napjaidnak
szőttesében boldogan,
enyhet adó tölgyfa árnya
vigaszt nyújtó gondolat.

Volnék kulcsa a lakatnak
ami feszül szárnyadon,
és örökig ha szabadna
csendes sóhaj válladon.

Horváth-Tóth Éva: Szárnyak 

A szürke kőporos
vakolat megkopott
barázdái közt
elhalón csorog
a gyöngysárga
délután fény-folyama.
Mossa a színtelent,
azt ami avítt,
egészen le az alapig,
ott a száraz talaj
elszomjazott repedései
cserepes ajkukkal
magukba isszák
a lágymeleg naphajlat
aranyló sugarát.

A tikkadt porban
kismadár fürdeti
semmitmondó tollait.
Csak olyan semmilyen,
olyan szokott barna,
sehol egy zöld vagy kék,
egy ékes bőrlebeny,
vagy hosszú farktoll.
Nem, nincs semmi szép.

Mégis önfeledten csapkod,
hempereg, s tollat borzol.
Azt a köznapit.
A nem különlegest.
Aztán hirtelen felreppen.
Fel a tintakék égig.
Ahonnan a fény-folyam ered.
Kecsesen, lágyan.
Igazán szépen.
S no lám! A barna tollakkal!
Hisz azokkal is lehet
röpülni, szállni! Vágyni.
Mert a szép belülről fakad.
S mert ‘kinek szárnya van,
az talán mind szabad.

 

Bennem a világ

      Még kislányként kedvelt szokásom volt a fűben hencseregni. Olyan kellemesen puha, csiklandó, és oly természetes volt az egész. Emlékszem milyen sokáig feküdtem benne hanyatt a gálickék eget csodálva. Belemerültem földöntúli végtelenségébe. Elmerengtem a minden-forma felhőkön. Vajon milyen ízük lehet? Ha megérintem őket, olyanok, mint a vattacukor a vásárban? Ragacsos, de habkönnyű? Finom lehet? Tudnék rajtuk járni? Ruganyosak netán? Csacskaság tudom, de manapság is szeretem nézni a liliomfehér esőzsákokat, s megnevezni mit formáznak dús bodraik. Netán nyulat? Dínót? Angyalokat? Hisz’ egy felhő sosem csak egy felhő. Igaz?
Elképedve szemléltem a magasban keringő kitárt szárnyú gólyákat is. Fenséges látványt nyújtottak gigantikus termetükkel. Szabad röptük láttán mindig valami ismeretlen utáni vágyódás jajdult fel aprócska aortapumpámban. Elképzeltem, hogy én is madár vagyok, és kifeszítettem karjaimat – s mint télen, amikor hóangyalt csináltunk -, fel-alá mozgattam kacagva. Röpültem az ábránd szárnyán boldogan, nem számított merre s hova. Csak a szárnyalás. Közben bőrömön éreztem a napsugarak simogató lágymelegét, a zöld fűszálak komisz birizgálását csupaszon lévő tagjaimon, belélegeztem a föld nyers illatát, s a szívem csordultig telt szülőföldem szeretetével. A pázsiton heverve, teljes testtel a szikhez tapadva mindig éreztem egy megmagyarázhatatlan lüktetést a keringésem ritmusában. Úgy véltem akkoriban – és most sem látom másképp – hogy én benne, s ő, az anyatermészet, bennem él. Kapcsolódásunk egyértelmű volt. Valahogy minden gyermeknek az, csak idővel elfelejtődik.
Kislányként mesztélláb szaladtam a forró nyártól hevült betonon, s felemelő érzés volt a hűvös gyepszőnyegre szökkenni róla. És amikor zápor mosta el a pusztát, az eső után felpárálló poros víz illata sóhajtva köszönt vissza a lelkemben. A talpamat pedig a langyos tócsa simogatta, ami megmaradt a járdán. Óh, hogy szerettem a hűsítő nyári felhőszakadás kövér esőcseppjei közt kacagva futkározni! Bántam is én, hogy esik! Hisz majd úgyis kisüt a nap, ha eljön az ideje! S bár mindig ugyan nem volt, de a zuhék egyik lehetősége a mágikus szivárvány feltűnése. Úgy képzeltem, ha egyszer addig bírnék sétálni, ahonnét indulnak a színes és igéző sugarak, bizonyosan manókat, tündéreket, repdeső unikornisokat láthatnék. Persze sosem értem el odáig, s talán vannak dolgok, amik épp attól olyan csodásak, hogy sosem érjük el őket, de mindig lehet rájuk őszintén, gyermeki lelkesedéssel vágyni. A szivárvány ilyen. Hiába tudjuk valódi keletkezésének módját, ott motoszkál a tündérmesék belénk ültetett magocskája és várja, hogy kinyílhasson ragyogó szemeinkben.
Sosem tudtam jól fára mászni, mert nem voltam kellően bátor. Ám az egyik meggyfa mintha csak nekem növesztette volna vaskos ágait, könnyedén felkaptattam lombja közé, s boldogan ettem bordó ékszerként függő, éretten is savanyú termését, s közben hallgattam a susmorgó levélpletykát. Szerettem fülelni a zöld kerítésen hetykén ülő rigóéneket, és a szemközti nádas levelei közt búsongva danáló szelet, míg a kerti padon mellém nem huppant vörhenyes fényével a közelgő alkony.
És azok az éjek! Milliom csillag fénye ragyogott a határtalan mennybolt feketéjén és persze mindig kíváncsi szembogaramban is. A falumban esténként olyan csönd honolt, melyben hallani lehetett az ecsetpázsit suttogását, ahogy a pacsirta álmából megébredve panaszosan hangicsált, és azt is, ahogy az estike sóhajtva szórta illatát.
Gyermekként még tudjuk, hogy parány birodalmunk valójában végtelen, mint az univerzum. Akárcsak az élet, mert fel vagyunk vértezve mesékkel, csodákkal, varázslattal a halál és egyéb fájdalmak ellen. És a minket körbeölelő világot is másképp látjuk. Egyszerűen szépnek. Hisz mosolyt csal arcunkra egy jópofa felhő, egy madáróriás, a komisz fűszálak, s elvarázsol minket a csillagokkal bevetett égi szántóföld, és a varázserejű szivárvány. Mert a világ ilyen is. Csak idővel talán elfelejtünk megtorpanni kicsit és figyelni. Látni úgy, ahogy régen. Látni azt, hogy milyen szép is a világ. Mert valójában csak mi változunk.

 

 

A sárga esőkabát

 

Halványrózsaszín köd derengett az utcán. Az ébredő nap sugarai tétován botorkáltak a síneken, néha oldalvást meg-megbillenve a fényes felületen. A fák rügyei nyújtózva suttogtak álmaikról a zárt szirmok mögött és szelíd madárdalt dajkált gyengéden a drótkerítés szellőtől lengedező teste.
Ádám egykedvűen nézte a tájat, fekete kabátját összébb húzva a nyakánál. Ilyenkor még hűvösek a reggelek, elvégre is a tavasz – mint a nők -, szeszélyes. Villamos csörömpölésére rebbent szét a meghitt pillanat. A sok szürke, álmatag arc engedelmesen felszállt a kék járműre, ami azonnal jóllakottan gördült tovább velük. Ádám nézelődött. Ez szokásává vált, mióta ebbe a városba költözött. Eleinte azért, hogy lássa, merre megy, jó-e az irány. Majd azért, mert kihívást talált abban, ha sikerült elcsípnie valaki tekintetét, s egy mosoly erejéig összekapcsolódhatott vele. Hiszen vagy a telefon, a különböző könyvek, újságok lapjai vagy a közöny ejtették rabul a pillantásokat. Már éppen az ablak felé akart fordulni csalódottan, amikor meglátta a kabátot. Sárgán lengett, mint bágyadt repcék búbja a nyári szélben. Érdeklődve nyújtózott nyakával irányába. A villamos fékezett, s a kabát leszállt, a szürke tömeg folyamként magával ragadta. Csüggedten bámult utána.
Másnap hajnalban megismétlődött a jelenet, azzal a különbséggel, hogy a kabáthoz tartozó piros gumicsizmák is bemutatkoztak. Harmadnap Ádám már a megállóban fürkészni kezdte az üde színfoltot. Ott volt! Őzbarna haja lágyan omlott selyemsálként kecses nyaka köré, szénfekete szemeiben az esti égbolt csillagai parázslottak, kerek orcája, mint a napot magába zárt érett alma, piroslott, fitos orrán komiszul üldögélt a nagy zöld keretes szemüveg, és meggy-bordó, telt ajkáról csókot lopott a napfény. Ádámot megbabonázta, amit látott. Nem tudta eldönteni, hogy csak káprázat vagy igazán valós az a lány, a sárga kabátban. Földbe gyökerezett lábbal ácsorgott, fejében kuszán tekeregtek a gondolatok, s akkor csörömpölve befutott a villamos, a lány pedig eltűnt szeme elől.
Egész nap foglalkoztatta az éteri szépség, mindig fel-felrémlett előtte a legváratlanabb pillanatokban. Elhatározta, hogy megszólítja. Kitalálta a megfelelő mondatokat is, gyakorolta a tükör előtt. S jött a reggel, a lány a sárga kabátban légiesen – mint egy mesebeli tündér -, felszállt a villamosra. Ám Ádám mégsem szólította meg. Sem aznap reggel, sem másnap, de még két hét múlva sem. Mindig talált valami remek kifogást, észérvet arra, miért is nem jó ötlet megszólítani a tünékeny teremtést. Egyik nap az esőre fogta, másik nap a hirtelen melegre, majd úgy vélte, jobb megvárni, míg a rügyek szirmot bontanak. S amikor már a tavasz legszebb arcát mutatva virágoktól roskadozó ágakkal pompázott, arra gondolt, mégis vár a sziromhullásig, mert az romantikus. Szinte a megszállottja lett az ismerkedés gondolatának. Naphosszat azon morfondírozott, hogyan szólítja meg a következő reggelen a lányt, amit végül mégsem tett meg. Félt a kijózanító visszautasítástól, attól, hogy még csak ábránd sem marad, ha közöny fogadja. Félt attól, hogy a lány mégsem olyan, amilyennek elképzelte a hosszú hetek alatt. Törékeny illúziójában kedves, tiszta szívű, jólelkű teremtésnek álmodta meg. S mi van, ha arrogáns, durva, fellengzős? Ádám minél tovább várt, annál több dologtól kezdett tartani. Irreális magyarázatokat gyártott, megindokolva tétovázásának okát.
Egyik reggel kellemes meleg fogadta már a megállóhoz sétálva. A fák lágyan ringatták ágaikon a húsos szirmokat, illatukat messzire hordta a szellő. A napsugarak incselkedve gombolták ki a kabátokat, s kikötötték a sálak csomóit is. Mintha kiolvadt volna a hideg tél a madarak torkából is, mert trilláik oly hangosak voltak, hogy a villamos csengetését is elnyomták. Ádám lopva nézte a lányt, aki éppen helyet foglalt, kabátját maga mellé helyezve az ülésre. Konstatálta néhány megálló után, hogy aznap sem szólítja meg. Csalódott volt. Haragudott tesze-tosza voltára. A villámos megállt, a lány leszállt. Ádám látta, hogy a sárga kabátot az ülésen felejtette. Agyában megfeszültek a tekervények, hirtelen felpattant, a kabáthoz sietett, megragadta, s az utolsó pillanatban leugrott a berregő ajtók záródása előtt. Tekintetével a lányt kereste. Nem kellett sokáig kutatnia, éppen az úttesten kelt át. Gyors léptekkel igyekezett utána, a szemét le sem vette róla, félt, hogy eltűnik, mint oly sokszor már. Látta, ahogy átér az úton, és megáll az újságosnál. A balról érkező autót viszont nem láthatta, ahogy a jelzőlámpa piros figyelmeztetését sem vette észre a sietségben. A magasba repült teste, átbucskázott a kocsin, de közben is csak a lányt kereste tekintete. A sárga kabát kirepült kezéből, a tavaszi szellő kecsesen arrébb tette, s éppen az úttest szélén ejtette le. Ádám tompa puffanással földet ért, minden elsötétedett előtte. A szerelem bizony vakká tesz. Ez történt most vele is. Ernyedten hevert a bitumen feketéjén, amire vére bordó műalkotásként csordult szét.
A következő, amire emlékezett, a kórház volt. A ropogós lepedő, a vasrácsos ágy, az infúzió szaporán igyekvő cseppjeinek monoton pulzálása, a rebbenő neon zúgása, a huzatos ablak hidege. Fogalma sem volt arról, hogy mi történt vele, a nővérektől tudta meg. Valójában az elmúlt nagyjából fél év eseményei kiestek emlékezetéből. Az orvos azt mondta neki, hogy talán visszajönnek az emlékei, de lehetséges, hogy örök homály fedi el őket. Azt sem tudta, hogy ki az a kedves nő, aki hosszú ideje minden nap – mióta felébredt a több napos kómából -, látogatja, beszélget vele mindenféléről. Kellemesen telnek az órák, ha ott van vele.
Annyit tud róla, hogy Liliána a neve. És hogy őzbarna haja lágyan omlik selyemsálként kecses nyaka köré, szénfekete szemeiben az esti égbolt csillagai parázslanak, kerek orcája, mint a napot magába zárt érett alma, piroslik, fitos orrán komiszul üldögél a nagy zöld keretes szemüveg, és meggy-bordó, telt ajkáról csókot lop a napfény.

 

Megosztás:

Share on twitter
Share on facebook
Magyar Rhapsody Projekt

Magyar Rhapsody Projekt – a zene ősi ereje

Megjelent a Levédia album második klipje. A MRP ezúttal egy harcinóta-feldolgozással üzen a múlt erejéből merítve: „A jelen kor harca már nem a csatatéren zajlik, hanem a lelkünkben – egészségük, harmóniánk megtartásáért.

Részletek »

Interjú Guba Rózsa babakészítővel

Varázslatos babavilág a bánhorváti Platthy-kastélyban   Guba Rózsa babakészítő népi iparművész világot bejárt, pazar munkáiból nyílt kiállítás a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Bánhorvátiban, a patinás, barokk Platthy-kastélyban. 

Részletek »