Díva a magyarság szolgálatában
Dévai Nagy Kamilla: ha az ember énekel, akkor imádkozik
Aki 2020. március 8-án a Nemzeti Színházban meghallgatta Dévai Nagy Kamilla Liszt-, Bartók- és Kazinczy Díjas előadóművész, Magyarország Érdemes Művésze több mint háromórás Életmű-koncertjét, annak bizonyára többszörösen is katartikus élményben volt része. Az 52 éves művészi pályafutását és 70. születésnapját ünneplő énekest 1968-ban, „Nyílik a Rózsa” címmel a Magyar Televízió népdal vetélkedőjén láthatta először a közönség. A 34 nyelven éneklő magyar szólista 1995-ben a Guinness Rekordok Könyvébe került. A világ szinte minden táját bejárta és számos lemeze jelent meg. A már korábban napvilágot látott önálló verseskötete után a koncerttel egy időben jelent meg az Akit az Isten meghagyott című életrajzi, korrajzi könyve. A könyvírás részleteiről és a hangverseny előkészületeiről, lefolyásáról kérdeztem Dévai Nagy Kamillát.
Már amikor elsötétedett a Nemzeti Színház és Dévai Nagy Kamilla hálóval betakarva, piros fénnyel megvilágítva feltűnt a színpadon, megállt a levegő, elcsendesült a közönség és attól kezdve a lélekemelő csendet csak az ünnepelt csodálatos ének- és prózai hangja törte meg. A művésznő bronz barna, magyaros motívumokkal díszített gálaruhájában, a hozzáillő szokásos fejpánttal úgy pompázott, mint egy díva. A program első részét képező önálló műsorában gitárral a kezében, lágy és érdes motívumokkal kísérve felcsendültek a produkciók, melyek nagyrészt az ő szerzeményei voltak. Az előadott énekek, versek között összekötő szövegben ismertette életének különféle állomásait, amelyből kiderült, volt egy tragikus autó balesete, és amelyből való felépülése arra az elhatározásra juttatta, hogy megalapítsa a Krónikás Zenedét, ahol a mai napig növendékek tucatjai adják egymásnak a kilincset. A sikeresen működő iskola egykori és jelenlegi tanítványai is részt vettek a koncerten és muzsikálásukkal fokozták annak magasztosságát. A lélekemelően drámai Életmű-koncert végén, Dévai Nagy Kamilla a Zenedésekkel együtt egy közös produkcióval búcsúzott a közönségtől. A meghatódott hallgatóság szűnni nem akaró, álló tapssal köszönte meg az előadóművész zenei pályáján, a magyarság szolgálatában eltöltött 52 évét és ünnepelte a dívát, 70. születésnapján.
– Március 8-án, telt házzal zajlott az Életmű-koncertje a Nemzeti Színházban. A háromórás műsort bizonyára hónapokig tartó kemény munka, precíz szervezés előzte meg. Hogyan készült erre a nem mindennapi, különleges eseményre?
– Már akkor elkezdődött bennem a munka, amikor a dátumot megtudtam. 52 éve állok színpadon, több, mint 10.000 önálló est van a hátam mögött. Bejártam a nagyvilágot, megadatott, hogy a legnevesebb színpadokon is felléphettem. Milánóban a Scala-ban, Amsterdamban a Konzertgebouw-ban, New Yorkban a Carnegie Hall-ban, Londonban a Royal Albert Hall-ban énekelhettem. Roppant nehéz volt eldöntenem, mit mutassak meg ebből a hatalmas repertoárból. Az volt egyedül biztos, hogy nemcsak én fogok a színpadon állni, hanem iskolám, a Krónikás Zenede egykori diákjait is bemutatom. Hiszen ők is, illetve 24 éve a tanítás is életem része.
– Voltak segítői, támogatói ebben, a nem kis energiát igénylő előkészítő szakaszban?
– Igen, egyik jelenlegi diákom, Németh Pákolicz Tamás segített a szervezésben. Pomázon, Pátyon, Budakalászon felpezsdítette a klubéletet, számos zenés-verses összeállítást mutatott be, több verseskötete látott napvilágot. Segítsége nagyban hozzájárult, hogy gördülékenyen zajlott az előkészítés.
– Milyen rendszer szerint építette fel a koncert lefolyását? Kik szerepeltek a műsorban?
– Két részre osztottam a műsort. Az első részben a magam életét, pályáját mutattam be a közönségnek. Meglepetésként nem énekkel, hanem saját írásommal kezdődött a koncert, ez saját születésemet idézte meg. Egy hálóval letakarva, pirosas fénnyel megvilágítva mintha Édesanyám méhéből szóltam volna. „Születésem” után pedig Édesanyámat idéztem meg, aki csodálatos altatódalokat énekelt nekem.Közben Berthold Oppitz „Mokusch” hegedűművész barátom gyönyörű dallamokkal illusztrálta a születés folyamatát, és Murvai Erna erdélyi származású táncművész mutatta meg „pocakosan”, kezében kicsi babával a születés, majd az anyaság csodáját.
Utána népdalok hangoztak el, amelyek erdélyi származásomról, a szüleimről, a gyermekeimről szóltak, közben a hátam mögött egy hatalmas kivetítő vásznon lehetett látni a képeiket. Mokusch mellett egykori diákjaim, Tót Attila (a Prognózis együttes billentyűse) szintetizátoron, és Báró Maszkura (Bíró Szabolcs Nagyváradról), a Maszkura és a tücsökraj együttes vezetője bravúros tangóharmonika-játékával színesítette a dalokat.
Érdekességként ízelítőt adtam nyelvérzékemből is. 1996-ban 29, ma 34 nyelven énekelek külföldi dalokat, ezzel a teljesítménnyel kerültem be a Guinness Világrekordok Könyvébe. A nézők roppant hálásan hallgatták.
– Az önálló, mintegy egyórás blokkjában az előadott dalokat, verseket kivétel nélkül Ön szerezte, írta. Miért éppen ezeket választotta a több száz darabot tartalmazó repertoárjából?
– Rengeteg fejtörés után választottam. Az életem legfontosabb pillanatait próbáltam megjeleníteni, megmutatni, miért, milyen úton, mennyi siker, és mennyi szenvedés után lettem az, aki ma vagyok. El akartam mondani, hogy a majdnem halálos autó balesetemet túlélve mekkora boldogság volt éreznem, hogy nem a világvége vár rám, hiszen új szakasz jöhet az életemben, amely rengeteg boldogságot rejteget.
A halál torkából szabadulva egy 87 oldalas verseskötetet írtam Versvigasz címmel, ebből két verset mondtam el a műsorban. A baleset után alapítottam meg iskolámat, a Krónikás Zenedét, amely 24 éve szolgálja a 15 milliós magyarságot.
– Milyen visszhangja volt a koncertnek?
– Ó, elmondhatatlan élmény volt a fellépőknek is, a közönségnek is. Felállva, hosszan, hosszan tapsoltak a nézők, rengeteg zsebkendő fogyott, mert a nézők kacagtak, sírtak, minden pillanatban „jöttek” velünk. Lassan három hét is eltelt azóta, de még mindig kapom e-mail-en, SMS-ben, telefonon a köszöneteket.
Aminek még nagyon örülök, hogy a diákjaimat is elhalmozták dicséretekkel, hiszen a második részt teljesen egykori növendékeimre bíztam, akik már valóságos nagy színpadokon, színházakban lépnek fel. Jól csengő neve van a Magyar Örökség díjas Misztrál együttesnek, a Regélők, az Osztováta, a Terra Siculorum zenekarnak, Szakács Ildikónak, Csobolya Józsefnek, (ők ketten a Magyar Állami Operaház művészei), a Barátok közt TV sorozatból jól ismert Csórics Balázsnak, és a Kárpátaljáról érkezett Bljugyin Sándornak.
Meglepetésként mostani tanítványaim is énekeltek egy csodálatos születésnapi köszöntőt, Klotz Marika, Gyuris Petra, Léhárt Míra, és Kolozsi Kitti bizonyította rátermettségét is erre a csodálatos színpadra.
Végezetül a Krónikás Zenede nagyrabecsült tanára, Schmidt Ferenc vezetésével az összes fellépő egy lendülettel énekelte Baranyi Ferenc Valóra vált énekét, miközben a közönség állva bravózott, zúgott a vastaps, feledhetetlen volt…
– A nagyszabású eseménnyel egy időben jelent meg saját írású könyve, Akit az Isten meghagyott címmel, amely életrajzi elemeket tartalmaz, korábbi emlékképekkel fűszerezve. Miért éppen ezt a címet adta könyvének?
– Azért döntöttem emellett a cím mellett, mert annyira nyomon követhető, hogy olyan helyzeteket éltem túl, amibe más normális ember meghalt volna… Biztos vagyok benne, hogy az Úr időnként félrehajtotta a felhőket, rámkukucskált, előkapta a szemüvegét, és rögtön intézkedett, hogy életben maradjak… Feladatot bízott rám, amelynek megpróbálok tisztességgel megfelelni.
– Kérem, avassa be az olvasót a kiadvány formai és tartalmi műhelytitkaiba. Milyen részeket tartalmaz, milyen a nyelvezete, egyáltalán milyen elv vezérelte a megírása során?
– Tulajdonképpen dédszüleimtől kezdve 1978-ig írtam ezt az első kötetet úgy, mintha ott ülne velem szemben a barátom, és neki mesélném… Teljesen keresetlenül egyszerűen csak mesélek. Hogy mi vezetett? Úgy érzem, annyi minden történt velem utazásaim és a fellépések során, hogy azokat nem szabad elvinnem magammal. Érezhető az akkori történelmi helyzet, nemcsak magamról írok, hanem a korról is, amelyben éltünk.
– Lesz a könyvnek folytatása?
– Igen, természetesen. Éppen ezzel a csodálatos koncerttel fejezem majd be. Ha a csillagok állása megengedi, karácsonykor foghatjuk a kezünkben a második kötetet.
– Hol kapható a könyv? Hogy lehet hozzájutni?
– Sajnos a könyvterjesztők olyan magas százalékért vállalják a terjesztést, hogy ezt én nem tudom vállalni… A lakásomon vannak a könyvek, aki engem megtalál, az hozzájuthat. Akár Facebookon privátban, akár e-mailen, akár a szerepléseim helyszínén tudjuk lebonyolítani a dolgot.
– Művészi pályája mellett Önnek szíve csücske a tanítás. A Krónikás Zenede énekes-gitáros előadóművészképző a mai napig él, immár 24 éve virágzik. Mi az a varázs, ami ennyi ideig fenn tud tartani egy intézményt, össze tud tartani egy zenekedvelő közösséget?
– Csak egy elkoptatott szóval tudom jellemezni: ez a szeretet. A hivatástudat, az ezirányú érdeklődés fogja össze a tanárokat és a diákokat. Már az csoda, ahogy az első hívó szóra jöttek az egykori diákok, úgy örültünk egymásnak, mint a régen látott kedves családtagok… Számontartjuk egymást, drukkolunk egymásnak. Ha két krónikás találkozik, már a harmadik percben a Zenedét emlegeti.
– Nehéz napokat élünk manapság, ezért a koronavírus járvány miatt Ön is karanténba szorult. Hogyan viseli a bezártságot egy előadóművész, aki eddig rendkívül aktív életet élt, folyamatosan fellépett, naponta tanított?
– Juj, én kivételesen nagyon jól viselem! Annyi minden elmaradt dolgomat végre elintézhetem! Hatalmas nagytakarítást rendezek, nagyokat főzök magamnak, sokat beszélek barátaimmal telefonon, a menyemmel minden nap másfél órát a számítógépen aerobikot nézve tornázunk, természetesen interneten tanítok, és főként: elkezdtem írni a második kötetet. Most éppen a Montreáli Olimpiánál tartok. És még a nagyobbik fiammal szókirakósat is játszunk… Mire körülnézek, már este is van.
– Dalban már csatlakozott a „Maradj otthon” sorozathoz, de most szóban, mit üzen az embereknek ebben a vírusos, „fertőzött” időszakban?
– Semmiképp ne keseregjenek, ne rettegjenek. Hozzák ki a legjobbat ebből az ajándékidőből. Család, család, család, szánjunk időt egymásra! Beszéljünk meg olyan dolgokat, amiket besepertünk az asztal alá… Olvassunk, meséljünk vicces történeteket, és főként tartsuk be a helyzet kívánta szabályokat. És hallgassunk sok-sok zenét… Tudják, ha az ember énekel, akkor imádkozik…
Klotz Mária
Fotók: H. D.
