Klotz Mária

 

 

 

Napjaimat a pedagógia gyakorlati és elméleti területe, valamint az írás, újságírás határozza meg. Hobbim mindezek mellett még a fényképezés, a gitározás és az éneklés. Mindegyikben találok valami közöset, a művészeti ágak egymásra ható lélekemelő varázsát. Magyar és német nyelven írok verseket, prózákat, egyéb műfajban megfogalmazott írásokat. Munkáim eddig fellelhetőek német és magyar nyelvű sajtóorgánumokban, antológiákban, kiadványokban. Német nyelven megjelent könyvem címe: Claus Klotz und seineDichtung (2010), melyben bátyám életművét dolgoztam fel. Első önálló verses- és prózakötetem a Litera-Túra Művészeti Kiadó gondozásában jelent meg, Fent és lent címmel (2018), a második könyvem az Irodalmi Rádió által kiadott Apeva-cserepek címet viseli (2019), és a Litera-Túra Kiadó szerkesztésében látott napvilágot a Szerelmes napló című verseskötetem is (2019). Hamarosan megjelenő líra-gyűjteményemet az Irodalmi Rádió fűzi olvasmányélménnyé, Évszakfüzér címmel (2020).

Világunkban annyi apró csoda, természeti szépség tárul elénk, csak fel kell fedeznünk, meg kell látnunk azokat. Ezeket kutatom, szemlélem, miközben képzeletem ide-oda csapong. Verseimbe beépítem a látott szépséget, megélt élményeket. Imádom a szavakkal való játékot, amely során bensőm kitárulkozása mellett egyfajta szárnyaló szabadságot érzek. Az írás számomra önkifejezési forma, amely nélkül már el sem tudom képzelni az életemet, hiszen mindennapjaim részévé vált. Munkáimban egyfajta formai rend uralkodik, igaz, kedvelem a szabadversben való fogalmazást is. Fontos számomra a szavak formálása, a nyelv eszközeivel való játék, időnként a képszerű kifejezésmód. Tartalmaimmal igyekszem megcélozni az olvasó lelkét, hogy azt érezze, érdemes volt elolvasnia merengéseimet. Közben a sajátomat is feltárom előtte, ezáltal egy közös lélekláncot alkotunk, amely szorosan egymásra épül, közös metszéspontokat talál. Talán gyöngyfüzéreink együtt is csillognak? Úgy legyen!

 

VERS

Klotz Mária: Furcsa tavasz

 

Berobban ismét a várva várt tavasz,

vajon hoz-e újat, fényeset a ravasz.

Házi áldás, rügyfakadás még a régi,

repülj kék madár, segíts élni.

Szív a várakozástól hevesebben dobog,

új áramlat sebesen felénk robog.

Fészket rak sok kellemetlenség,

nem várt furcsa földi jelenség.

Segíts a fájdalmas világ elviseléséhez,

örömmel várlak, jöjj már, te fényes! hadd ne féljek.

 

Klotz Mária: Láthatatlan gyilkos

 

Úgy öl,

hogy nem is látod,

beléd döf,

még ha nem is várod,

sunyin tekereg testedben,

mély sérülést okoz lelkedben.

 

Úgy öl,

hogy nem is látod,

ha benned van,

sötét pokolba kívánod,

felfalja lassan bensődet,

kikezdi torkodat, tüdődet.

 

Úgy öl,

hogy nem is látod,

lázasan, ágyhoz kötve,

kábultan szemléled a világot,

pusztít, nem kímél kegyelemmel,

sebesen terjedő (világ)fegyver.

 

Ébredj ember!

Szabadságodat egy ideig függeszd fel!

Maradj otthon nyugalomban,

keresd a szépet otthonodban,

félelmetes a kor,

karanténban nem hatol,

nem tudod, hova hajt,

szorosan markában tart,

láthatatlan gyilkos,

végtelenül alattomos.

(Világ)járvány,

távozz sátán!

 

Klotz Mária: Démonok harca

 

Vírus fertőz, kegyetlen,

szétröppen a testedben.

Mint a folyó, úgy árad,

szétroncsolja testvázad.

Nem válogat kire támad,

testben épít gyilkos várat.

Tódul, terjed,

haragra gerjed,

pusztít, nem kímél,

vigyázz, elér.

Igaz, láthatatlan,

veszélye beláthatatlan.

Hitted volna, ember,

mit kell megélned egyszer?

Új (világ)járvány tódul,

érte senki sem bolondul.

Alattomos sátáni harag,

büntető (vég)akarat?

Világnépe remélj,

most vackodban élj.

Elsuhan a sötétség,

újra kacsint a fényesség.

Éppen harcban állnak,

megoldásra várnak.

Felragyog az ég fejed felett,

gyilkos (kór)felhők helyett,

újra szabad leszel,

napfürdőt veszel.

 

Klotz Mária: Corona-napok

 

Az egész világ egy fertőzött kórház,

sajnos benne élsz te is, vigyázz!

Coronavírus ész nélkül tombol,

emberi testet-lelket ostromol.

Ha nem vigyázol, beléd hatol,

lényedben mélyen zakatol.

Intézkedések napról-napra,

csakis javadat akarva.

Vedd most tényleg komolyan,

ne a rosszat keresd a jóban.

Moss gyakran szappannal kezet,

kerüld a gyülekező tömeget.

Légy most kedves csiga-biga,

bújj be kedvenc vackodba.

Elmúlik a gyilkos kór, ne félj,

egy ideig lelassítva élj!

Otthon is találsz kellemeset, szépet,

keretezd be a régi emlék-képet.

Most ne utazz, ne láss világot,

lesz még, amikor szippanthatsz más virágot.

Ne izgulj, Jóisten nem felejt el,

végtelen szeretetével átölel.

Megment megint,

ahogy mindig eddig.

Felemel, új fényeket küld életedbe,

ne légy elkeseredve.

Népünk átvészelt már sok bajt,

háborút, természeti katasztrófát, jajt.

Mindig egyenes gerinccel talpra állt,

igaz nemzetként szolgált.

Beteg a világ, nagyon vergődik,

bajból felébredve újjászületünk megint.

Coronát eldobjuk, friss levegőt lélegzünk,

újra fényesség sugárzik nekünk.

 

Klotz Mária: ne hagyjuk

 

ha nem vigyázunk a világra

szétesik az apró darabokra

nem lesz

egység

nem lesz mentség

semmire

 

ha nem vigyázunk hazánkra

összeomlik épített vára

nem lesz

magyar

nem marad semmi

hátra

 

ha nem őrizzük a lángot

ápoljuk a bimbózó virágot

nem lesz

kikelet

értékeidet tovább nem

viheted

 

ha nem adjuk tovább a szépet

hiába nézzük az elfakult képet

nem lesz

új csoda

nem léphetsz elődeid

nyomdokaiba

 

ha nem szőjük hosszan az álmot

tovább romboljuk a haldokló világot

nem lesz

menedék

csak egy óriási massza lesz

keverék

 

ne hagyjuk elpusztulni a létet

készítsünk új keretes képet

ember

legyen

imába foglalt vágyad

konkrét célod

valódi viharmentes otthonod

 

Istenünk

csak erre kérünk

légy mindig vélünk

 

Klotz Mária: nyári anziksz

 

Balaton partján fekszem

ábrándozva nézem

a hullámokat

a habos vizet

egy hajó sétál messze

a víz selymes hűvösére

vágyom elmerengve

megyek is nemsokára

a magyar tenger selymes habjába

közben a víz morajlásáról

egy dallam jut eszembe

egy régi melódia

de szép is a vonulata

egy régi szerelem emléke

fiatalkorom kelléke

megfulladok a melegtől

mosolygok a várat építő

gyermekektől

már indulok

nem várok

a víz szürkés kékjében

úszkálok

 

Klotz Mária: vége

 

beleremegve

már nem kergetőzik két színes virág

egymás illatátától megrészegedve

 

Klotz Mária: Rügyfakadás

 

Ringón lebben a napsugár, remegve ölelne,

Ünnep közeleg, a tavasz sugallata suhan egyre.

Gyámoltalanul leng körbe, még a téli erő kissé visszatartja,

Felhőtlen örömmel, szuszogva szaladok fel a hegyre,

Alkalmi kirándulási vágyamat a napsugár felfelé hajtja.

Kivirul, lüktet a határ, csak úgy bújnak ki a bimbók,

Alkot a természet, színt visz a szürkeségbe,

Dorombol a macskánk, előkerülnek a „nyitni kéket” dalolók,

Álmot lenget a szél, erőt tol a fénybe,

Suttogó dallamát öleli a kéjbe.

 

Klotz Mária: Téli vágy

 

Valami földönkívüli fehérség szállt le a földre,

a tájra, a házra, az erdő sűrűjébe.

El is döntöttem, odaballagok,

madárcsicsergés helyett csendet akarok.

Elértem a tündérkert ezüst fényét,

a fák csodás csipkés képét.

A kis erdei út mutatott irányt,

a domb tetején egy kis őzike várt.

Amikor meglátott, ijedten elszaladt szegény,

számára is a tavasz, a kikelet a remény.

Valami földönkívüli fehérség árasztotta el a tájat,

már érzem is a csendet, a belső nyugalmi vágyat.

Dallama volt a púderhavas némaságnak,

a fákon alvó hó vattás lágyságának.

A lelkem muzsikált, csakúgy lüktetett,

a fehérség a csenddel ölelkezett.

 

Klotz Mária: szófüzér

 

szófüzér

léleklánc

vidám körtánc

szófüzér

édes dallam

csicsergő madárdal

 

szófüzér

babonázó varázs

lenyűgöző hatás

szófüzér

kalandba hív

ámulatba kerít

 

szófüzér

kemény kód

veszélyes közlési mód

szófüzér

harcos fegyver

beszélj fegyelemmel

 

szófüzér

éles kés

sebet vés

szófüzér

mély nyomot ejt

aki sérül nem felejt

 

Klotz Mária: tollpelyhek

 

apró pihék egymás mellett

finoman dörgölőznek

szorosan elférnek

összebújnak

súgnak-búgnak

meleget sugároznak

fényesen ragyognak

apró pihék huzatba tömve

jó célt szolgálnak

álmodat édesítik

selyemágyon

álom-vágyon

tündértáncot járnak

jó éjszakát kívánnak

apró pihék kiszabadulnak

ide-oda szállnak

szabadságra vágynak

repkednek

hangosan dalolnak

önálló utat járnak

boldogságra nem találnak

apró pihék elrepülnek

huzatba vissza nem kerülnek

magasban szédülnek

ott lassan vénülnek

már búsan bánják

hogy tovatűntek

színes világban elmerültek

 

Klotz Mária: úgy kell

 

úgy kell az ölelés

mint a fényes napsütés

nem korfüggő

mindig jóleső

léleknek felemelő

szívnek melengető

tudd

ölelés nélkül

mit sem ér az élet

csináljunk egy összebújós képet

karolj át egy kicsit

na még egy picit

ha nem szorítasz

szenvedek

egész testemben reszketek

ha átölelsz

energiát küldesz

mennyekbe emelsz

olyan jó így

hozzád bújni

két karodban

gyermeki álomban

elmerülni

 

Klotz Mária: Tüzes nyelv

 

Messzeségben egy augusztusi éjjelen, vörös pokol lángja ront előre, loholva lobban,

Égnek alja véresen fénylik, elnyúlik, bőszen méreggé virrad a pirkadó ég,

Rémesen kondul, harsog a harang, vészt sír a hangja, fülnek fáj, nagyot koppan,

Gerjed tovább a tűz, dagadó láng emészti a pihenő házat, oda a nyugalom és a végső menedék,

Egy eldugott, csendes szobában beteg ember épphogy ébred, már ágyán fetrengve imával haldokol,

Sóhajtva, lihegve készül utolsó útjára, lángostorok paskolják fejét a tűzpokol bugyrába.

 

Köddé vált az élete egy augusztusi tüzes éjjelen, dübörög a fényár egyre a rettenetben,

Ízig-vérig nő volt valaha, árva testét az áruba bocsájtott szerelem fájdalmasan agyonhajszolta,

Gyötrődve vergődik, életének vége, távolból tűzlángú csúszómászó sziszeg, sustorog csendben,

Óriás dagadt baromnak, egy mérges kígyónak láng marása döf belé, úgy érzi, méregtől elalélva haláltusáját kínlódja, pedig nem ezt akarta.

 

Klotz Mária: Koponyák morbid tánca

 

Emlékszel?

Sokszor beszéltünk az elmúlásról,

váratlan, hirtelen jött halálról,

végzetes, könnyes búcsúzásról,

fájdalmas, elviselhetetlen magányról,

ha kell, hát a lassú elmenésről,

súlyos, haldokló betegségről,

csendes, gyors elalvásról,

az azt követő fény-világról,

félelemről, mely benned él,

kíváncsiságról, mely bennem életre kél.

 

Emlékszel?

Még arról is értekeztünk,

halálunk után, mi marad meg belőlünk,

foszló testünk biztos nem,

lángoló lelkünk talán igen,

azt mondtad: koponyánk nem korhad el,

nem bomlik szét, pedig már élettelen,

erős csontból van, nem győz felette a halál,

egyszer már diadalmaskodott, mégis szilárdan áll,

föld alatti koporsóban fekszik,

hiába rágják férgek, békésen nyugszik.

 

Emlékszel?

Titkon úgy gondoltuk,

félve néha ki is mondtuk,

talán koponyáink egymás mellé kerülnek egyszer,

majd érzik egy élet örömét-fájdalmát kegyelemmel,

két élettelen üreg szilárdsága ellenére,

lelki rezdüléssel érzővé válik kedvére,

koponyáink az öröm morbid táncát járják,

öröklét lebegését tudom, megtalálják,

ott folytatják az édes románcot,

élőknek küldik a távoli szeretet-láncot.

 

 

Klotz Mária: keretes burok

 

szappanbuborékos emlékek

olcsó kellékek

kézműves játékdarabkák

repkedő madárkák

huncut csínytevések

nagy-nagy evések

hosszú forró nyarak

felfrissítő tavak

mezítlábas séták

észszerű taktikák

pacsázós várépítések

késői kelések

gunyiban olvasások

erdőben kirándulások

balatoni táborok

hátizsákos vándorok

tábortüzes gitármuzsikák

pattogó pöttyös labdák

ezüstfehér havak

befagyott tavak

hóember építés

hógolyó repítés

kétnyelvű beszédek

tercelős éneklések

anyukám oltalmában

vastagburkos világban

világ megváltás

karrierről álmodás

gyermekkori kép

bekeretezett menedék

 

Klotz Mária: Őszelői foszlányok

 

Egy forró kora szeptemberi éjjelen,

kicsap a sötétségből az égő kegyelem,

látom, lángolsz önkívületben,

ősz őrült fáklyája ég benned, bennem –

tudom, érzed, talán érted,

pedig nem is kéred,

rokoni fogja vagyok áhítatodnak,

hívő reszkető imádságodnak.

Könyörögjünk!

Könyörgünk.

Fogj glóriádba, emelj magasra fel,

még ne eressz olyan gyorsan el,

szoríts magadhoz édesem,

kell a közelséged nekem –

szememből könnyek kicsordulnak,

mint a gyöngyök úgy gurulnak,

lelkem gödrei megtisztulnak,

pokol bugyrát megjárva dalolnak.

Haljunk meg?

Egyszer úgyis meghalunk,

de addig virágnyílásra vágyódunk,

kéjes részegségtől tántorgunk.

Álmodjunk?

Álmodunk.

Régi romokon magadhoz térsz,

végtelen életről szófelhőt mesélsz,

boldogságtól dadogva elnémulsz,

mint barna szemed, úgy szúrsz –

tovalebben a tücsökzenés szeptemberi éj,

ébredő hajnal már nekünk zenél,

halál helyett aranyozd a színes képet,

mint egy mesebeli napsugaras őszi szépet.

Kérhetek?

Kérek.

Testvéri szeretettel egyszer segíts,

fénylő nyugalomba menekíts,

az időt egy kicsit állítsd le,

hadd férjünk még be a rokon-képkeretbe –

reggeli termékeny áhítat,

őszelői foszlányként átitat.

 

Klotz Mária: szomorúság helyett

 

az ősz nemcsak az elmúlásról szól

másról, szebbről is dalol

valóban tovareppent a végtelennek tűnő nyár

már kevesebbet ragyog a fényes napsugár

sok-sok őszi virág még nyílásra vár

a finom borszőlő is valahol megérett már

néhány termést még a mezőn lengeti a hűvös szél

két vándormadár egy magas dróton csodás álomról beszél

mindenki gyűjtöget betakarít

télire finomságokat kanyarít

sebes lombhullás is jelez

itt valami áldott isteni időszak közeleg

színkavalkád ejti ámulatba kíváncsi tekinteted

régiből új születik újból valami más lesz

az élet körforgása ez

készülj fel rá

hajrá

szomorúság helyett

nyújtsd áldott kezed

gyere fedezzük fel az őszi fergeteget

bogozd ki a nyárból megmaradt szerelmet

csomagold ki a benned rekedt érzelmeket

élvezd az ajándékba kapott kegyelmet

ugye már nem is olyan fájdalmas

az új évszak kellően izgalmas

föld barnaságában szemed fénye csillan

aranysárga bronz levélke itt-ott villan

az ősz nemcsak az elmúlásról szól

mély távoli cselló hangja szívedben dalol

villanydróton két madárka is összebújik

egymás tollában megmártózik

süvít a levélűző szél

talán misztikus világról regél

szaladjunk kézen fogva

színes lombszőnyegbe belegabalyodva

egymás felfedezésére

bele az őszi szépbe

 

 

Klotz Mária: jövő-fa

 

ültess fát! –

mondta anyukám

diófát

melynek nagy a terebélye

lombkoronája néz majd az égre

füttyös rigó csicsereg a tetején

sok finom dió terem a kebelén

ősszel az elsárgult levelek elszállnak a szélben

élettáncot lengenek a térben

elsuhogott a lepke is már

zöld világból álomra vár

árva madárka délre reppen

puszta ágacska letörve lebben

színarany levélszőnyeg várja léptedet

akár vidámmá változtatja képedet

ültess fát! –

mondta anyukám

diófát

játssz alatta gyermekeddel

tárulkozz ki a lelkeddel

emeld magasra a csöppséget

sugározz neki sok kedvességet

pihenj meg árnyékában

édes kincsed pici karjában

olvass neki meséket

suttogj fülébe tanulságos történeteket

énekeld el a legszebb éneket

mondd neki gyakran, hogy szereteted

diófa tövében ülni jó

megfáradt léleknek megnyugtató

anyukám gyakran ismételte –

aki fát ültet

környezetet szépít

jövőt épít

 

 

Klotz Mária: Haza(szeretet)

 

 

Amikor bandukolsz az utcán

és hallod a dallamos fúvószenés muzsikát,

megdobban érzékeny szíved,

boldogan érzed,

ez a községed.

 

Amikor sétálsz a temetőben

és megpillantod szeretett őseid neveit,

átsuhan fájó testeden,

melegség a lelkedben,

az egygyökerűség.

 

Amikor meglátod a pazar Budai Várat

és gyönyörködsz a hosszú Duna folyásában,

úrrá lesz rajtad

egy kellemes büszkeség,

egy magasztos emelkedettség.

 

Amikor a Balaton hullámai simogatnak

és koszorút fonnak köréd a hegyek,

hatalmas, nemes érzés

lesz úrrá rajtad,

de jó, hogy itt lehetek.

 

Amikor olvasod Ady-t, Petőfit, Márait

és még sok igazi nagyságot,

költészetükből biztosan tudod,

mindig élvezni akarod,

ők a mieink, vallod.

Amikor anyukád ölelésére vágyódsz,

„sváb” anyanyelvét, hitét unokádnak varázsolod,

értéket örökítesz,

tudatosan vállalod

gyökereidet.

 

Amikor meghallod a magyar himnuszt

és elmondasz néhány Áprily-daktilust,

mennyben vagy,

angyalok szólama dalol veled,

fűt a hazaszeretet.

 

Amikor az elcsatolt területeken bandukolsz

és szépséges népdalt dalolsz,

báj fájóan, de büszkén mondhatod,

lélekhúron kiálthatod,

ez mind a mienk volt.

 

Hú, mennyi felemelő szépség,

nincs benne semmi kétség

a haza örök,

sok apró szeretet-körök

suhannak körülötted,

irányítják tetteidet,

vezérlik elveidet,

de otthon vagy,

itt ragyoghatsz.

 

Amikor mindezeken merengsz

és a gondolattól magadban remegsz,

érzed, tudod, vallod,

ezt a hazát

soha el nem hagyod.

 

Itt jó neked,

itt szárnyal a képzeleted,

itt dalol a csalogány,

itt nőttél fel édesanyád meséjén, dalán,

itt küzdesz,

végtelenbe itt repülhetsz,

itt ébredhetsz fel,

itt hantolnak el.

 

Amikor,

akkor,

most,

itt,

haza(szeretet) részegít!

 

 

Klotz Mária: unoka varázs

 

édes kicsi lányka

tegnap várva várta

jöttömet

 

örömmel mosolyogva

szemét nagyra tárva

üdvözölt

 

keze-lába járt

mint egy karmester

úgy dirigált

 

tisztába raktam

kurjongatását hallgattam

de jó volt

 

tündérkémmel fel-alá járva

Brahms altatót dudorászva

elringattam

 

mély álomba szenderült

manócskákkal táncra perdült

mosolygott

 

édes kicsi Kingácska

fényes napsugárka

megint jövök

 

 

Klotz Mária: bimbi

 

Kinguci

babuci

mit hoz a mamuci

gumizsiráfot

sárga rágcsálót

nyalogasd

babusgasd

kis kezeddel

tapogasd

 

Klotz Mária: tangó

 

olyan misztikus az egész

ahogy elképzellek

szerető karommal átölellek

de fájdalmas is

hisz még nem is láttalak

álmaimban többször vártalak

soha nem értél oda

csak indultál felém

mosolyogva

olyan elérhetetlen a lényed

csak képzeletben érzem

közelséged

talán egyszer teljesül álmunk

együtt táncol remegő lábunk

közös érzelmes dalra vágyunk

lassú tangó lesz

kínzóan szenvedélyes

végzetes

 

 

Klotz Mária: impressziók

 

hogy milyen volt az első találkozás

mély nyomot hagyó ragyogás

fénylő lélek-sugárzás

pillanatot elöntő bizakodás

 

hogy milyen volt az első ölelés

szívszorító meleg érzés

belső szeret-láng keresés

testet elgyengítő remegés

 

hogy milyen volt az első összenézés

szikrát ontó néma csevegés

szó nélküli egyesülés

szúrós erotikus döfködés

 

hogy milyen volt az első mondat

még hallom kellemes hangodat

fülemben csengő dallamodat

szószövésed életedbe avat

 

hogy milyen volt az első délután

hirtelen jött hurrikán

fénylő szikrázó villám

isteni áldott adomány

 

plusz impresszió

 

hogy milyen volt valójában az első találkozás

jégcsapos kínos hazudozás

kedves színészi megjátszás

porig alázó árulás

 

Klotz Mária: Mi ez?

 

Nagyon jó, amikor a föld fölött lebegsz,

képzeletben már karjaiban remegsz,

nem tudod, milyen érzés ez,

de nagyon kellemes.

 

Nagyon jó, amikor semmit sem látsz,

vakon a másikra vágysz,

nem is tudod, mikor volt ilyen,

de kell, mint a fény, igen.

 

Jó nagyon, amikor csak őt várod,

utadat szédülve járod,

nem tudod, meddig hajt,

egy biztos, a varázs markában tart.

 

Jó nagyon, amikor rá gondolsz,

vele őrületbe omolsz,

tudod, sokáig nem áld meg a kegyelem,

férges lesz a szerelem.

 

Jó nagyon?

Nagyon jó.

 

 

Klotz Mária: vakon

(Enigma – Je T’aime Till MyDying Day zene hatására)

 

tegyél rám finom ékszert

varázsold széppé a képet

hadd csillogjon a sok gyöngy

szemedbe ne hulljon könny

szóljon a lágy zene

ivódjon bele képzeletedbe

 

kösd be a kifestett szemem

csak érezd a fájó lelkem

nyúlj el a selyemágyon

fokozd a vágyott álmom

én is bekötöm a szemed

érezd az áldott kegyelmet

 

csak szeress jó hosszan

ne simogass olyan gyorsan

édes parfümillat terjeng

testünk egymásba gerjed

sikítás a szorító kéjbe

repülj szárnyon a fénybe

 

PRÓZA

Klotz Mária: A keringő

A felső templom irányából áradt a halk zene, csakúgy zúdult a völgyben lakók fülébe a német népdal háromnegyedes taktusa. Keringő lágy dallamát sodorta a tavaszi langyos szél, olyan tisztán, mintha csupán a szomszédban fújná valaki a szólamot. Sramli zenekar szórakoztatta a farsangi mulatság felüdülni vágyó apraját-nagyját.

A hagyományos farsangi felvonulást mindig hajnalig tartó bál követte. A tél elűzésén kívül a hosszú húsvéti böjt előtt, még utoljára kitáncolhatták, kimulathatták magukat a hosszú téltől megfásult emberek. Ünnepi népviseletbe és a legbolondabb maskarákba öltözött boldog párok, kíváncsi nézelődők, sürgő-forgó bort töltögető büszke férfiak, sülttálakat és süteményes kosarakat hordozó pirospozsgás arcú asszonyok sündörögtek a kocsma udvarán. Az öregek ültek és beszélgettek.

A hosszú táncteremben az egyik oldalon a lányok karonfogva, a másikon a fiúk álltak hosszú, tömött sorban, egymás mellett. A fiatal lányok várták, hogy felkérjék őket egy-egy kellemes táncra. Így is történt. Josef kiszemelte magának a gesztenyebarna hajú, körcopfos Resit és már indult is felé. Mindig melegség öntötte el, amikor a templom előtt mise után belenézhetett csodálatos, álmodozó kék szemébe.

– Szabad egy táncra? – kérdezte Josef és már karon is fogta az apróvirágos népviseletbe öltözött, tizenhét éves, fess Resit. A lány már kitanulta nagymamájától a varrónői szakmát, nemrég készített is egy sötétkék menyasszonyi viseletet, gyönyörű fehér köténnyel. A fiú egy évvel volt idősebb nála, ő a hentes szakmában jeleskedett. A falu legjobb mesterénél volt inas, rá is bíztató jövő várt.

A zenekar lágy keringőt játszott és máris beindult a tánc, a tánc… A fiú le sem vette barna szemét Resiről, sőt szorosan magához ölelte. Szegény alig kapott levegőt, de szemmel láthatóan nagyon élvezte a folyamatos forgást, körözést. Szemük egymásban fürdött… Ezt többen észre is vették, olyannyira a táncterem főhőseivé váltak, hogy a táncolók félreálltak a terem szélére és gyönyörködtek a pár magasztos lépéseiben. A szám végén a zenekar ismétlést rendelt el, és újra beindult a tánc, a tánc…

Melegség járta át a fiatal pár lelkét. Csak forogtak, forogtak, megállt számukra a világ. Azt kívánták, szárnyalásuknak sose legyen vége.

A tavasz tovább bontotta virágait, a napsugarak egyre többször kandikáltak elő a felhők mögül. A negyvennapos böjt alatt nem beszélt egymással a fiatal pár, csak a vasárnapi mise után vetettek egy-egy szempillantást egymásra.

***

1946. április eleje volt. Korán reggel megjelent két egyenruhás férfi Joseféknél és kiadta a szigorú parancsot: – Egy óra múlva itt vagyunk, addig rakjátok össze a batyutokat, mert jöttök velünk! Batyuval jöttetek, batyuval is mentek! Rajtuk kívül még sok helyen jártak a faluban, mindenhol ugyanezt az utasítást adták. Egy lista volt náluk, amin a nevek mellett kereszttel jelölték azokat, akiknek menniük kellett. Kemények voltak, nem ismertek tréfát.

A családok nem tudták mire vélni a dolgot, így Josef szülei sem. – Hova visznek bennünket? De hát miért? Mit tettünk? – kérdezték egymástól, aztán elcsendesedtek. Egy szót sem szóltak. A nagymama fájó szívéhez kapott, a nagypapa mérgesen csapkodott. Az apa fájdalmasan könnyezett, az anya keservesen jajgatott. Miután elmúlt a döbbenet, az járt a fejükben, mire lesz leginkább szükségük az úton. Összecsomagolták a legfontosabb dolgokat kb. harminc kiló súlyban – édes Isten! –, majd utolsó teendőjükként a férfiak megetették az állatokat. A jószágnak kiszórták a darált kukoricát, a lovakat, teheneket szintén ellátták szénával, vízzel. A disznók megkapták az utolsó moslékot, amit még este kevert a ház asszonya. A nagypapa könnyes szemmel megsimogatta kedvenc lovát, arcával még hozzá is simult az állat homlokához. A gyönyörű kanca szemét az öregre meresztette, talán érezte, gazdája részéről ez az utolsó gondoskodás. A többi állat is kapott egy kis cirógatást, könnyektől fuldokló kedves szót.

Miután mindennel elkészültek, a ház elé álltak, megfogták egymás kezét és közösen elmormoltak egy Vaterunser imát. Szülők, nagyszülők és öt gyermek. A puli ott sündörgött körülöttük, ő is tudta, ez a végső búcsúzás. Az édesapa bezárta a kaput, a kulcsot odarejtette, ahova mindig is szokta, a kerítés mögé egy titkos szögre. Az állatok mintha érezték volna a veszélyt, bőgtek, ordítottak az ólakban. A gyermekek zokogtak, toporzékoltak, szorosan ölelték kedvenc játékukat – de amikor megpillantották a két egyenruhás embert, egyből elakadt a hangjuk. Megdermedt a levegő.

A kollektív bűnösség elve alapján bélyegezték meg a település szinte teljes lakosságát, 92%-át. Aki a 1941-es népszámláláskor német anyanyelvűnek és német nemzetiségűnek vallotta magát, az a bűnösök, a kitelepítendők közé került. Ahogyan Josefék is, hiszen őket Kleinnek hívták. Német név, német anyanyelv elég volt ahhoz, hogy őket is vagonokba toloncolják.

Resi a faluban maradt, szüleivel és három testvérével együtt. Őket nem vitték el. Ők nem vallották németnek magukat. Féltek.

A két egyenruhás férfi töki fuvarosokkal várt Josefékra, a ház előtt. A gyűjtőhelyre Herceghalomra, a vasútállomásra szállították őket. Onnan aztán tovább, az ismeretlenbe…

***

Ment a vagon, döcögött tele emberrel. A bűnösökkel, akik nem tudták, mit vétettek. Tömeg, elhasználódott levegő, és kilátástalanság uralkodott. A gyermekek mélyen aludtak. A felnőttek csak néztek a semmibe, nem tudták, hova viszik őket. Napokig csak utaztak, utaztak. Enni, inni sem tudtak. Majd megszakadt a lelkük.

Hosszú, kínkeserves út után megérkeztek egy helyre, ahol senkit nem ismertek. Állítólag Gerlingennek hívták a települést. Hegy ott is tündökölt, ahogy Zsámbékon is. Parasztházak is álltak, szép hosszú sorokban, ahogy Zsámbékon is. Állatok, földek is voltak, ahogy Zsámbékon is. Templom is magasodott, ahogy Zsámbékon is.

Német családokhoz rakták Joseféket, hátra a legkisebb pajtába. Barátságtalanul beszéltek velük, „magyar cigányoknak” csúfolták őket. Hiába mondták, hogy ők is németek, éppen ezért kerültek ide és… meg is értik egymást. Nem használt, ők maradtak a magyar cigányok. Egészen addig, amit meg nem ismerték képességüket, szorgalmukat, hitüket.

Kemény élet következett Josef és családja számára. A szülők beálltak cselédnek a gazdához, ő pedig a helyi hentesnél kapott munkát. Szorgalmasan dolgoztak, éjjel-nappal keményen húzták az igát. Addig-addig, amíg ők is keskeny, hosszú telket kaptak, amire saját két kezükkel építettek maguknak parasztházat. Ugyanolyant, mint amilyen a zsámbéki volt, középen a konyhával, elől a tiszta, hátul a lakószobával. A kamrában mosolyogtak a befőttel, savanyúsággal, lekvárral megrakott dunsztos üvegek, zsírosbödönök. A kert végén istállókat állítottak fel, állatokat tartottak: disznók röfögtek, tehenek tejeltek, baromfik kapirgáltak. Még egy fekete, hűséges puli kutyát is szereztek valahonnan. A vörös cica is talált egeret bőven a padláson. A kiskertben mindig nyílt valamilyen színes virág, muskátli mosolygott az ablakpárkányokon.

Sok-sok év múlva ismerték el őket a német faluban.  – Igen – emlegették –, ők nagyon dolgos emberek; igen, ők imádkoznak is. Igen, ők is miközénk valók.

Már megszokták, lassan elfogadták a sorsukat, csak egyet nem tudtak elfelejteni, a magyar hazát és Zsámbékot, a szép falujukat. Nem tudták, mi lett a házukkal, azt sem tudták, kiket telepítettek oda. Szörnyű honvágy gyötörte őket, főleg az idősebbeket. A fiatalok megszokták az új életet, kint házasodtak, ott alapítottak családot.

Aztán lassan jöttek a hírek otthonról, a messzi távolból. Kinek a házába ki került, milyen az élet a szülőfalujukban. Nem értették, hova tartoznak? Hol van az igazi gyökerük? Német vagy magyar hazájuk van-e? Németek, vagy magyarok-e?

A bátrabbak elindultak, ez alkalommal nem vagonokban, hanem saját gépkocsijukkal. Csak így mondták: – Megyünk haza! Jöttek is, ajándékokkal. Oda, ahonnan elzavarták őket. Hoztak szeretetet, barátságot. Emberséget. Nem ismerték meg saját házaikat. Joseféké tönkretéve, lepusztult állapotban állt, de akadt olyan is, ami rendezett volt. Később, amikor újra jöttek megint ajándékoztak valamit, pénzt a templomnak, könyvet az iskolának, játékot az óvodának. Szegény családokat támogattak ruhával, élelemmel. Nem az emberekre nehezteltek, ők nem tehettek semmiről. Egyáltalán már nem is haragudtak semmire és senkire. Büszkék voltak, hogy adhatnak. Ők az elűzöttek.

Így van ez ma is! Kapcsolatok alakulnak, kölcsönösen támogatják egymást az ittmaradottak, a még élő kikerültek, és azok felmenői. Ha együtt vannak, gyakran sírnak. Tudják, összetartoznak. A temetőbe közösen ellátogatnak, ott is hullik a könnyük…

***

– Partnerkapcsolati ünnepség lesz Zsámbékon! – mondta a szomszéd Josefnek. – Nem jössz velem? Úgysem voltál még otthon. Egyedül vagy, a feleséged meghalt. Gyermekeid messze laknak, na mit szólsz? Holnap utazunk külön busszal. Josef csak hallgatott, még soha nem vette rá a bátorság, hogy visszamenjen szülőfalujába. Mindig úgy érezte, ő ott meghal a fájdalomtól. Most mégis felcsillant a szeme, egy-két könny le is folyt az arcán, majd rávágta – Jövök!

Nyári hőség tombolt, pipacstenger mindenütt a földeken. Szólt a sramlizene a zsámbéki ünnepségről, az augusztusi gyümölcsérlelő napon. Josef öregedő lábai ritmusra mozogtak. A Romtemplom irányából áradt a halk muzsika, csakúgy zúdult a völgyben lakók fülébe a német népdal háromnegyedes taktusa. Keringő lágy dallamát sodorta a nyári enyhe szellő, olyan tisztán, mintha csupán a szomszédban fújná valaki a szólamot.

Egyszer csak a sarokban levő asztalnál Josef megpillantott valakit. Nézte-nézte, majd kiesett a szeme. Ugyanazt a melegséget érezte, mint amikor tizennyolc évesen belenézett a kék szempárba. – Resi az? Őt látom? – kérdezte magától, de már húzta is a lába az idős asszony felé.

Nem szólt egy szót sem. Megölelte a még mindig szép, kissé összezsugorodott nőt. Hosszasan szorította, majd leült mellé. Elindult a beszélgetés, a mesélés. Évek kibeszéletlen történéseit pótolták be. Kiderült, az asszony is megözvegyült, egyedül maradt. Neki is kirepültek a gyermekei, unokái. Csak néha látogatják meg. Ha…

A polka után ugyanannak a régi keringőnek ismert hangjai dobogtatták meg a szíveket. Josef ismét feltette a kérdést: – Szabad egy táncra? – Szabad! – hangzott a válasz és már indultak is a táncparkettre, karon fogva. És máris beindult a tánc, a tánc…, olyan öregesen… A férfi le sem vette barna szemét Resiről, sőt szorosan magához ölelte. Szegény alig kapott levegőt, de szemmel láthatóan nagyon élvezte a folyamatos forgást, körözést. Könnyes szemük egymásban fürdött…

Néma költészet a tánc, beszélő tánc a költészet – súgta Josef, Rési fülébe. És pörgött a tánc, a tánc, az örök nász…

 

Klotz Mária Boltkórosság

 

Jaj, de trendi vagy! – állapítottam meg.

Hú, ilyen menő ruci nekem is kell! – kiáltottam.

Hol vetted? – kérdeztem.

A Marks& Spencer-ben – felelte büszkén Orsi.

Amikor a barátnőm belépett a terembe, elállt a lélegzetem. Úgy állt rajta az új ruhája, hogy azt még egy manöken is megirigyelhetné. Csodálatos zöld, selymes anyagból varrták és olyan sikkesen állt rajta, hogy elfogott a vágy, ilyen nekem is kell. És a cipője? Az valami fantasztikus! Magas, vékony sarokkal, kicsit hegyes orral, a maga bársonyos feketeségében, egyszerűen szenzációs. Ilyenre is szükségem van! A sárga lakk táskája? Nahát azzal a nagy fekete csattal, azt hiszem lenyűgözött. Na meg a kiegészítők! Olyan nyaklánc nélkül nem mutat a gyönyörű ruha. Gyöngyei csakúgy csillognak! Feltétlenül hozzá tartozik. Arra is vágyódom. És a karkötő hozzá! – naná, hogy az enyém lesz.

Másnap délelőtt elindultam vásárolni. Beléptem a csillogó-villogó üzletbe és már ki is szúrtam a csodálatos rucit. Abból kérek egy 44-es méretet, szóltam az eladónak. Nem is kellett odajönnie, már meg is találtam és vittem egyenesen a próbafülkébe.

Hú, de jól áll – állapítottam meg. Csakúgy feszül! És milyen csini rajta az a csavar! A színe meg egyszerűen pompás, jól illik a hajamhoz és a szememhez!

Teljes mámorban és megelégedéssel indultam a pénztárhoz, ahol pikk-pakk kifizettem a nem kevés forintot és már indultam is tovább a cipőboltba, hogy megvegyem a kiszemelt lábbelit, a táskával együtt. Találtam is ugyanolyan feketét, mint ami tegnap Orsin volt. Szuperül állt, meg is vásároltam egy 39-es méretűt. A lakktáskát is kifizettem és már két hatalmas papírzacskóval a kezemben repdestem az örömtől, hogy enyém minden, amit akartam.

Éppen a mellette levő kis üzletben találtam rá a gyöngynyakláncra és a karkötőre. Természetesen megvettem azokat is, mert hát azok is hozzátartoznak az őszi szerelésemhez.

Hazafelé menet szinte szárnyaltam a boldogságtól, hogy na most aztán hú, de jól fogok kinézni. Otthon fel is próbáltam mindent és a férjem elé állva megkérdeztem:

Na, milyen vagyok?

Ő csak annyit mondott. Nincs még elég rongyod?

***

Képzeld, óriási leértékelés van a C&A-ban! Az ötven százaléknak a feléért lehet vásárolni. Biztos, hogy ma bemegyek és feltöltöm a már elavult ruhatáramat – újságoltam a férjemnek, aki éppen forró kávéját kortyolgatta.

Na ne! – válaszolta. Annyi rongyod van, hogy már nem tudod hova tenni.

Egyből felment a pumpám és csak annyit mondtam: Azért is vásárolni megyek!

Erre kitört belőle: Minek? Szükséged van valamire? Mindenből nem egy, hanem több darabod van. Van számos kabátod, számtalan szoknyád, megszámlálhatatlan felsőd, egy csomó egyberuhád! Minek még egy kacattal több?

– Szomorúan hallgattam, de belül pipa voltam, hogy mi a fenének szól bele már megint a dolgaimba.

– Igazad van, de most annyira olcsó minden! – tettem hozzá. És már mindenem elavult.

Ha már ott vagy, nemcsak egy darabot fogsz vásárolni, hanem mert olcsó, sokat. Majd jössz haza jól felpakolva. Különben is vége van a nyárnak, már nem kellenek a nyári cuccok. A pénzről nem is beszélve, csak szórod! Gondolkozz!

– Ahogy befejezte a mondandóját, elgondolkoztam, nincs-e igaza. Tudtam, hogy de igen, ennek ellenére mégis űzött a vásárlási vágy, hogy induljak, próbáljak, vegyek. Felmentem a hálószobába, hogy szétnézzek a ruhásszekrényemben, hátha mégis szükségem van valamire. Megdöbbenve láttam, hogy alig lehet már becsukni az ajtaját, annyi gönc roskadozik benne.

Na, szép! – gondoltam. Hova fogom pakolni a cucokkat, amiket ma veszek? – járt át a gondolat. Nem fér el már semmi. És különben is, még mindenem divatos, mutatós.

Lejöttem a nappaliba és fájdalommal átitatva, de mégis beláttam, nem kell semmi olyan ruhadarab, ami miatt egy csomó pénzt kidobnék.

– Mégsem megyek sehova! – közöltem férjemmel. De akkor elviszel valahova kirándulni. Ma szombat van, ráérünk.

– Az jó ötlet! – tette hozzá és már készülődtünk is a nyárvégi kiruccanásra.

 

Klotz Mária: A vödör

 

Régen úgy kezdődtek a mesék, hogy „Volt egyszer…”, vagy „Hol volt, hol nem volt…”. Manapság, hogy szól a bevezető? Mindegyik másképp. Utazzunk vissza a múltba és indítsuk most is úgy a kalandozásunkat, hogy Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, akit Lillának hívtak. Egy kis szépség volt a gyermek, szőke, sűrű hajjal és gyönyörű kék szemmel áldotta meg a Teremtő. Hajában mindig másmilyen csatt, színes gumi, vagy selymes szalag díszelgett. Szeretett illegni-billegni a nagy, szárnyas tükör előtt, főleg édesanyja tűsarakú cipőiben és pörgős szoknyáiban játszott gyakran modell szerepjátékot. Nemrég költöztek új házba, így egy másik faluba is. Az óvoda első két évét előző lakhelyén járta, így nem nehéz kitalálni, hogy ötéves volt júniusban, de most új élet várt rá, új óvodába, új közösségbe került.

Lili szomorú is volt emiatt, mert nagyon szeretett a régi ovijába járni, ahol hárman, Nóri, Kata és még Norbi is a barátai voltak. Utóbbi fiút nagyon kedvelte, aki még kicsit szerelmes is volt belé. Olyan óvodás szerelem volt az övék, gyakran voltak párok, ha sorba kellett állniuk, vagy sűrűn játszottak együtt.

Egy kora reggeli, napsütötte szeptemberi napon édesanyjával elbandukoltak az óvodába, ahol minden idegen volt számára. Szétnézett az udvaron, de nem találta a régi terebélyes diófát, amely alatt oly sokat hűsöltek Norbival és a lányokkal, de a régi homokozót és hintákat sem lelte sehol. Teljesen más volt az udvar, olyan színtelen, hatástalan, emiatt még szomorúbb lett. Már-már könnyei is kicsordultak, amikor az óvó néni megjelent és mosolyogva köszöntötte:

– Szervusz Lili! Szeretettel üdvözöllek óvodánkban!

Még reagálni sem volt kedve, de édesanyja rászólt:

– Köszönj szépen az óvó néninek!

– Csókolom! – mormolta Lili, de már potyogtak is a könnyei.

Az óvó néni megmutatta neki a csoportszobáját, sőt még jelet is kapott. Vödör lett az új jele, pedig a régi ovijában tulipán volt. Nagyon fájt neki, hogy itt csak amolyan vödör jel jutott neki.

Édesanyja hazament, ő pedig az új közösségben maradt. A csoportszobában idegen arcok tekintettek rá, a bútorok, a játékok mind-mind ismeretlenek voltak számára. A babaszobából egy barna hajú, kerek fejű kislány, Olívia odaszaladt hozzá, megfogta a kezét, majd így szólt:

– Gyere, játsszunk papás-mamást! – és már húzta is a sarokba. Ott bemutatta neki, hogy Áron a papa, ő a mama, a gyerekek pedig Olívia és Niki. Javasolta neki, hogy ő is legyen gyerek. Így három lányuk lett a szülőknek.

Lili kissé bánatosan, de belement a játékba, így eltelt a játékidő, majd kikésőbb mentek az udvarra. Három színes vödör, három kislapát és sok-sok homokozóforma várta, hogy foglalkozzanak vele. Neki is álltak, várat építettek. Mindenkinek meg volt a feladata, Áron hordta a homokot vödörrel, Olívia tapogatta, formázta az építményt, Niki vizet hozott, hogy szilárdabb legyen az erőd. Még egy kisfiú, Misike is vödörrel játszott. Lilike formákat töltött meg homokkal, neki nem maradt vödör és lapát. Egy idő után így szólt:

– Kérek én is egy vödröt!

– Te még új vagy nálunk, nem jár neked! – szólt Abigél és a többi gyerek is egyetértően bólogatott.

Mi mást tehetett Lilike, maradt a süteményes formáknál.

Már dél körül lehetett, amikor az óvó néni behívta a gyermekeket a mosdóba, hogy váltsanak cipőt és mossanak kezet. Ebédelni fognak, ezért felhívta a naposok figyelmét a gondos terítésre.

A csoportszobában a naposok felvették kis kötényeiket, majd szorgoskodtak, a többiek szépen ültek a helyükön és amíg megérkezett az ebéd, addig énekeltek. Az Egy kis malac röf, röf, röf kezdetű dalocskát zengték, majd a Csiribiri megzenésített vers következett. Közben a lányok ritmusra tapsoltak, a fiúk egyenletesen dobogtak. Végre a dadusnéni behozta az ebédet, először a finom gyümölcslevest, majd a zöld spenót főzeléket, főtt tojással. Húzták is az orrukat egyesek, hogy már megint spenótot kapnak. Az asztalokra kerültek a tálak, végül jó étvágyat kívántak egymásnak és elkezdtek falatozni. Lilike alig evett, nagyon szomorú volt még midig az új óvoda, de főleg a vödör miatt. Ráadásul még a jele is az lett!

A mosdóban kezet mostak, végül lefeküdtek a kiságyakra aludni. Az óvó néni még egy mesét is felolvasott nekik, A három pillangó címmel. Minden kisgyermek álomba szenderült, egyedül Lilikének nem csukódott be a szeme. Régi óvodájára és korábbi barátaira gondolt.

Alvás után vajas-mézes kenyeret uzsonnáztak, majd Lili egyedül indult haza. Anyukája megbeszélte az óvó nénivel, elengedheti egyedül is, hiszen csak két házzal feljebb laktak az óvodától. El is köszönt és útnak indult, amikor megpillantotta az udvar sarkában a vödröket. Odaszaladt és megfogott egyet. Haza is vitte a legnagyobb sárga vödröt, amelyen egy katica volt látható. Boldog volt, hogy neki is van vödre és otthon végre játszani fog vele.

Az édesanyja meglátta nála a játékot, majd megkérdezte:

– Lilikém, honnan szerezted a vödröt?

– Az óvodából hoztam – felelte, de már érezte, hogy baj van. Szemeibe könnyek szöktek és lógatott fejjel csak annyit tudott mondani:

– Nem adták oda nekem játszani, pedig annyira szeretettem volna.

Az anyukája nagyon mérges lett és így reagált:

– Most azonnal vidd vissza az óvodába és kérj bocsánatot az óvó nénitől!

Lili szomorúan, hangosan sírva, kezében a vödörrel visszabandukolt az óvodába. Az óvónéni furcsán nézett rá, majd megkérdezte:

– Lilikém, miért jöttél vissza?

– Hazavittem a vödröt, mert nem adták oda a többiek játszani. Annyira szerettem volna pedig.

– Köszönöm, hogy visszahoztad, de máskor ne vidd el. Holnap majd te is játszhatsz vele.

Lilike megszégyenülve ugyan, de megkönnyebbülve kullogott haza. Félt, hogy mi lesz? Édesanyja kézen fogta, majd elsétáltak a „vasasba”, a vegyes boltba egy új, szép nagy sárga vödröt, színes kislapátokat és különféle homokozó formákat vásárolni. Lilike volt a legboldogabb kislány a világon, de azért megígérte, soha többet nem vesz el semmit, ami nem az övé. Anyukája még azt is megígérte neki, hogy vasárnapra meghívják hozzájuk játszani régi barátait.

Itt a vége, fuss el véle! – így fejeződtek be a régi mesék. Most én is így búcsúzom. Ha Lilike nem vitte volna el a vödröt, az én történetem is tovább tartott volna. Ne csüggedjetek gyermekek, még írok többet, de azokban az írásokban főhősöm már iskolás lesz.

 

 

Megosztás:

Share on twitter
Share on facebook
Magyar Rhapsody Projekt

Magyar Rhapsody Projekt – a zene ősi ereje

Megjelent a Levédia album második klipje. A MRP ezúttal egy harcinóta-feldolgozással üzen a múlt erejéből merítve: „A jelen kor harca már nem a csatatéren zajlik, hanem a lelkünkben – egészségük, harmóniánk megtartásáért.

Részletek »

Interjú Guba Rózsa babakészítővel

Varázslatos babavilág a bánhorváti Platthy-kastélyban   Guba Rózsa babakészítő népi iparművész világot bejárt, pazar munkáiból nyílt kiállítás a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Bánhorvátiban, a patinás, barokk Platthy-kastélyban. 

Részletek »