Napjaimat a pedagógia gyakorlati és elméleti területe, valamint az írás, újságírás határozza meg. Hobbim mindezek mellett még a fényképezés, a gitározás és az éneklés. Mindegyikben találok valami közöset, a művészeti ágak egymásra ható lélekemelő varázsát. Magyar és német nyelven írok verseket, prózákat, egyéb műfajban megfogalmazott írásokat. Munkáim eddig fellelhetőek német és magyar nyelvű sajtóorgánumokban, antológiákban, kiadványokban. Német nyelven megjelent könyvem címe: Claus Klotz und seineDichtung (2010), melyben bátyám életművét dolgoztam fel. Első önálló verses- és prózakötetem a Litera-Túra Művészeti Kiadó gondozásában jelent meg, Fent és lent címmel (2018), a második könyvem az Irodalmi Rádió által kiadott Apeva-cserepek címet viseli (2019), és a Litera-Túra Kiadó szerkesztésében látott napvilágot a Szerelmes napló című verseskötetem is (2019). Hamarosan megjelenő líra-gyűjteményemet az Irodalmi Rádió fűzi olvasmányélménnyé, Évszakfüzér címmel (2020).
Világunkban annyi apró csoda, természeti szépség tárul elénk, csak fel kell fedeznünk, meg kell látnunk azokat. Ezeket kutatom, szemlélem, miközben képzeletem ide-oda csapong. Verseimbe beépítem a látott szépséget, megélt élményeket. Imádom a szavakkal való játékot, amely során bensőm kitárulkozása mellett egyfajta szárnyaló szabadságot érzek. Az írás számomra önkifejezési forma, amely nélkül már el sem tudom képzelni az életemet, hiszen mindennapjaim részévé vált. Munkáimban egyfajta formai rend uralkodik, igaz, kedvelem a szabadversben való fogalmazást is. Fontos számomra a szavak formálása, a nyelv eszközeivel való játék, időnként a képszerű kifejezésmód. Tartalmaimmal igyekszem megcélozni az olvasó lelkét, hogy azt érezze, érdemes volt elolvasnia merengéseimet. Közben a sajátomat is feltárom előtte, ezáltal egy közös lélekláncot alkotunk, amely szorosan egymásra épül, közös metszéspontokat talál. Talán gyöngyfüzéreink együtt is csillognak? Úgy legyen!
VERS
Klotz Mária: Furcsa tavasz
Berobban ismét a várva várt tavasz,
vajon hoz-e újat, fényeset a ravasz.
Házi áldás, rügyfakadás még a régi,
repülj kék madár, segíts élni.
Szív a várakozástól hevesebben dobog,
új áramlat sebesen felénk robog.
Fészket rak sok kellemetlenség,
nem várt furcsa földi jelenség.
Segíts a fájdalmas világ elviseléséhez,
örömmel várlak, jöjj már, te fényes! hadd ne féljek.
Klotz Mária: Láthatatlan gyilkos
Úgy öl,
hogy nem is látod,
beléd döf,
még ha nem is várod,
sunyin tekereg testedben,
mély sérülést okoz lelkedben.
Úgy öl,
hogy nem is látod,
ha benned van,
sötét pokolba kívánod,
felfalja lassan bensődet,
kikezdi torkodat, tüdődet.
Úgy öl,
hogy nem is látod,
lázasan, ágyhoz kötve,
kábultan szemléled a világot,
pusztít, nem kímél kegyelemmel,
sebesen terjedő (világ)fegyver.
Ébredj ember!
Szabadságodat egy ideig függeszd fel!
Maradj otthon nyugalomban,
keresd a szépet otthonodban,
félelmetes a kor,
karanténban nem hatol,
nem tudod, hova hajt,
szorosan markában tart,
láthatatlan gyilkos,
végtelenül alattomos.
(Világ)járvány,
távozz sátán!
Klotz Mária: Démonok harca
Vírus fertőz, kegyetlen,
szétröppen a testedben.
Mint a folyó, úgy árad,
szétroncsolja testvázad.
Nem válogat kire támad,
testben épít gyilkos várat.
Tódul, terjed,
haragra gerjed,
pusztít, nem kímél,
vigyázz, elér.
Igaz, láthatatlan,
veszélye beláthatatlan.
Hitted volna, ember,
mit kell megélned egyszer?
Új (világ)járvány tódul,
érte senki sem bolondul.
Alattomos sátáni harag,
büntető (vég)akarat?
Világnépe remélj,
most vackodban élj.
Elsuhan a sötétség,
újra kacsint a fényesség.
Éppen harcban állnak,
megoldásra várnak.
Felragyog az ég fejed felett,
gyilkos (kór)felhők helyett,
újra szabad leszel,
napfürdőt veszel.
Klotz Mária: Corona-napok
Az egész világ egy fertőzött kórház,
sajnos benne élsz te is, vigyázz!
Coronavírus ész nélkül tombol,
emberi testet-lelket ostromol.
Ha nem vigyázol, beléd hatol,
lényedben mélyen zakatol.
Intézkedések napról-napra,
csakis javadat akarva.
Vedd most tényleg komolyan,
ne a rosszat keresd a jóban.
Moss gyakran szappannal kezet,
kerüld a gyülekező tömeget.
Légy most kedves csiga-biga,
bújj be kedvenc vackodba.
Elmúlik a gyilkos kór, ne félj,
egy ideig lelassítva élj!
Otthon is találsz kellemeset, szépet,
keretezd be a régi emlék-képet.
Most ne utazz, ne láss világot,
lesz még, amikor szippanthatsz más virágot.
Ne izgulj, Jóisten nem felejt el,
végtelen szeretetével átölel.
Megment megint,
ahogy mindig eddig.
Felemel, új fényeket küld életedbe,
ne légy elkeseredve.
Népünk átvészelt már sok bajt,
háborút, természeti katasztrófát, jajt.
Mindig egyenes gerinccel talpra állt,
igaz nemzetként szolgált.
Beteg a világ, nagyon vergődik,
bajból felébredve újjászületünk megint.
Coronát eldobjuk, friss levegőt lélegzünk,
újra fényesség sugárzik nekünk.
Klotz Mária: ne hagyjuk
ha nem vigyázunk a világra
szétesik az apró darabokra
nem lesz
egység
nem lesz mentség
semmire
ha nem vigyázunk hazánkra
összeomlik épített vára
nem lesz
magyar
nem marad semmi
hátra
ha nem őrizzük a lángot
ápoljuk a bimbózó virágot
nem lesz
kikelet
értékeidet tovább nem
viheted
ha nem adjuk tovább a szépet
hiába nézzük az elfakult képet
nem lesz
új csoda
nem léphetsz elődeid
nyomdokaiba
ha nem szőjük hosszan az álmot
tovább romboljuk a haldokló világot
nem lesz
menedék
csak egy óriási massza lesz
keverék
ne hagyjuk elpusztulni a létet
készítsünk új keretes képet
ember
legyen
imába foglalt vágyad
konkrét célod
valódi viharmentes otthonod
Istenünk
csak erre kérünk
légy mindig vélünk
Klotz Mária: nyári anziksz
Balaton partján fekszem
ábrándozva nézem
a hullámokat
a habos vizet
egy hajó sétál messze
a víz selymes hűvösére
vágyom elmerengve
megyek is nemsokára
a magyar tenger selymes habjába
közben a víz morajlásáról
egy dallam jut eszembe
egy régi melódia
de szép is a vonulata
egy régi szerelem emléke
fiatalkorom kelléke
megfulladok a melegtől
mosolygok a várat építő
gyermekektől
már indulok
nem várok
a víz szürkés kékjében
úszkálok
Klotz Mária: vége
beleremegve
már nem kergetőzik két színes virág
egymás illatátától megrészegedve
Klotz Mária: Rügyfakadás
Ringón lebben a napsugár, remegve ölelne,
Ünnep közeleg, a tavasz sugallata suhan egyre.
Gyámoltalanul leng körbe, még a téli erő kissé visszatartja,
Felhőtlen örömmel, szuszogva szaladok fel a hegyre,
Alkalmi kirándulási vágyamat a napsugár felfelé hajtja.
Kivirul, lüktet a határ, csak úgy bújnak ki a bimbók,
Alkot a természet, színt visz a szürkeségbe,
Dorombol a macskánk, előkerülnek a „nyitni kéket” dalolók,
Álmot lenget a szél, erőt tol a fénybe,
Suttogó dallamát öleli a kéjbe.
Klotz Mária: Téli vágy
Valami földönkívüli fehérség szállt le a földre,
a tájra, a házra, az erdő sűrűjébe.
El is döntöttem, odaballagok,
madárcsicsergés helyett csendet akarok.
Elértem a tündérkert ezüst fényét,
a fák csodás csipkés képét.
A kis erdei út mutatott irányt,
a domb tetején egy kis őzike várt.
Amikor meglátott, ijedten elszaladt szegény,
számára is a tavasz, a kikelet a remény.
Valami földönkívüli fehérség árasztotta el a tájat,
már érzem is a csendet, a belső nyugalmi vágyat.
Dallama volt a púderhavas némaságnak,
a fákon alvó hó vattás lágyságának.
A lelkem muzsikált, csakúgy lüktetett,
a fehérség a csenddel ölelkezett.
Klotz Mária: szófüzér
szófüzér
léleklánc
vidám körtánc
szófüzér
édes dallam
csicsergő madárdal
szófüzér
babonázó varázs
lenyűgöző hatás
szófüzér
kalandba hív
ámulatba kerít
szófüzér
kemény kód
veszélyes közlési mód
szófüzér
harcos fegyver
beszélj fegyelemmel
szófüzér
éles kés
sebet vés
szófüzér
mély nyomot ejt
aki sérül nem felejt
Klotz Mária: tollpelyhek
apró pihék egymás mellett
finoman dörgölőznek
szorosan elférnek
összebújnak
súgnak-búgnak
meleget sugároznak
fényesen ragyognak
apró pihék huzatba tömve
jó célt szolgálnak
álmodat édesítik
selyemágyon
álom-vágyon
tündértáncot járnak
jó éjszakát kívánnak
apró pihék kiszabadulnak
ide-oda szállnak
szabadságra vágynak
repkednek
hangosan dalolnak
önálló utat járnak
boldogságra nem találnak
apró pihék elrepülnek
huzatba vissza nem kerülnek
magasban szédülnek
ott lassan vénülnek
már búsan bánják
hogy tovatűntek
színes világban elmerültek
Klotz Mária: úgy kell
úgy kell az ölelés
mint a fényes napsütés
nem korfüggő
mindig jóleső
léleknek felemelő
szívnek melengető
tudd
ölelés nélkül
mit sem ér az élet
csináljunk egy összebújós képet
karolj át egy kicsit
na még egy picit
ha nem szorítasz
szenvedek
egész testemben reszketek
ha átölelsz
energiát küldesz
mennyekbe emelsz
olyan jó így
hozzád bújni
két karodban
gyermeki álomban
elmerülni
Klotz Mária: Tüzes nyelv
Messzeségben egy augusztusi éjjelen, vörös pokol lángja ront előre, loholva lobban,
Égnek alja véresen fénylik, elnyúlik, bőszen méreggé virrad a pirkadó ég,
Rémesen kondul, harsog a harang, vészt sír a hangja, fülnek fáj, nagyot koppan,
Gerjed tovább a tűz, dagadó láng emészti a pihenő házat, oda a nyugalom és a végső menedék,
Egy eldugott, csendes szobában beteg ember épphogy ébred, már ágyán fetrengve imával haldokol,
Sóhajtva, lihegve készül utolsó útjára, lángostorok paskolják fejét a tűzpokol bugyrába.
Köddé vált az élete egy augusztusi tüzes éjjelen, dübörög a fényár egyre a rettenetben,
Ízig-vérig nő volt valaha, árva testét az áruba bocsájtott szerelem fájdalmasan agyonhajszolta,
Gyötrődve vergődik, életének vége, távolból tűzlángú csúszómászó sziszeg, sustorog csendben,
Óriás dagadt baromnak, egy mérges kígyónak láng marása döf belé, úgy érzi, méregtől elalélva haláltusáját kínlódja, pedig nem ezt akarta.
Klotz Mária: Koponyák morbid tánca
Emlékszel?
Sokszor beszéltünk az elmúlásról,
váratlan, hirtelen jött halálról,
végzetes, könnyes búcsúzásról,
fájdalmas, elviselhetetlen magányról,
ha kell, hát a lassú elmenésről,
súlyos, haldokló betegségről,
csendes, gyors elalvásról,
az azt követő fény-világról,
félelemről, mely benned él,
kíváncsiságról, mely bennem életre kél.
Emlékszel?
Még arról is értekeztünk,
halálunk után, mi marad meg belőlünk,
foszló testünk biztos nem,
lángoló lelkünk talán igen,
azt mondtad: koponyánk nem korhad el,
nem bomlik szét, pedig már élettelen,
erős csontból van, nem győz felette a halál,
egyszer már diadalmaskodott, mégis szilárdan áll,
föld alatti koporsóban fekszik,
hiába rágják férgek, békésen nyugszik.
Emlékszel?
Titkon úgy gondoltuk,
félve néha ki is mondtuk,
talán koponyáink egymás mellé kerülnek egyszer,
majd érzik egy élet örömét-fájdalmát kegyelemmel,
két élettelen üreg szilárdsága ellenére,
lelki rezdüléssel érzővé válik kedvére,
koponyáink az öröm morbid táncát járják,
öröklét lebegését tudom, megtalálják,
ott folytatják az édes románcot,
élőknek küldik a távoli szeretet-láncot.
Klotz Mária: keretes burok
szappanbuborékos emlékek
olcsó kellékek
kézműves játékdarabkák
repkedő madárkák
huncut csínytevések
nagy-nagy evések
hosszú forró nyarak
felfrissítő tavak
mezítlábas séták
észszerű taktikák
pacsázós várépítések
késői kelések
gunyiban olvasások
erdőben kirándulások
balatoni táborok
hátizsákos vándorok
tábortüzes gitármuzsikák
pattogó pöttyös labdák
ezüstfehér havak
befagyott tavak
hóember építés
hógolyó repítés
kétnyelvű beszédek
tercelős éneklések
anyukám oltalmában
vastagburkos világban
világ megváltás
karrierről álmodás
gyermekkori kép
bekeretezett menedék
Klotz Mária: Őszelői foszlányok
Egy forró kora szeptemberi éjjelen,
kicsap a sötétségből az égő kegyelem,
látom, lángolsz önkívületben,
ősz őrült fáklyája ég benned, bennem –
tudom, érzed, talán érted,
pedig nem is kéred,
rokoni fogja vagyok áhítatodnak,
hívő reszkető imádságodnak.
Könyörögjünk!
Könyörgünk.
Fogj glóriádba, emelj magasra fel,
még ne eressz olyan gyorsan el,
szoríts magadhoz édesem,
kell a közelséged nekem –
szememből könnyek kicsordulnak,
mint a gyöngyök úgy gurulnak,
lelkem gödrei megtisztulnak,
pokol bugyrát megjárva dalolnak.
Haljunk meg?
Egyszer úgyis meghalunk,
de addig virágnyílásra vágyódunk,
kéjes részegségtől tántorgunk.
Álmodjunk?
Álmodunk.
Régi romokon magadhoz térsz,
végtelen életről szófelhőt mesélsz,
boldogságtól dadogva elnémulsz,
mint barna szemed, úgy szúrsz –
tovalebben a tücsökzenés szeptemberi éj,
ébredő hajnal már nekünk zenél,
halál helyett aranyozd a színes képet,
mint egy mesebeli napsugaras őszi szépet.
Kérhetek?
Kérek.
Testvéri szeretettel egyszer segíts,
fénylő nyugalomba menekíts,
az időt egy kicsit állítsd le,
hadd férjünk még be a rokon-képkeretbe –
reggeli termékeny áhítat,
őszelői foszlányként átitat.
Klotz Mária: szomorúság helyett
az ősz nemcsak az elmúlásról szól
másról, szebbről is dalol
valóban tovareppent a végtelennek tűnő nyár
már kevesebbet ragyog a fényes napsugár
sok-sok őszi virág még nyílásra vár
a finom borszőlő is valahol megérett már
néhány termést még a mezőn lengeti a hűvös szél
két vándormadár egy magas dróton csodás álomról beszél
mindenki gyűjtöget betakarít
télire finomságokat kanyarít
sebes lombhullás is jelez
itt valami áldott isteni időszak közeleg
színkavalkád ejti ámulatba kíváncsi tekinteted
régiből új születik újból valami más lesz
az élet körforgása ez
készülj fel rá
hajrá
szomorúság helyett
nyújtsd áldott kezed
gyere fedezzük fel az őszi fergeteget
bogozd ki a nyárból megmaradt szerelmet
csomagold ki a benned rekedt érzelmeket
élvezd az ajándékba kapott kegyelmet
ugye már nem is olyan fájdalmas
az új évszak kellően izgalmas
föld barnaságában szemed fénye csillan
aranysárga bronz levélke itt-ott villan
az ősz nemcsak az elmúlásról szól
mély távoli cselló hangja szívedben dalol
villanydróton két madárka is összebújik
egymás tollában megmártózik
süvít a levélűző szél
talán misztikus világról regél
szaladjunk kézen fogva
színes lombszőnyegbe belegabalyodva
egymás felfedezésére
bele az őszi szépbe
Klotz Mária: jövő-fa
ültess fát! –
mondta anyukám
diófát
melynek nagy a terebélye
lombkoronája néz majd az égre
füttyös rigó csicsereg a tetején
sok finom dió terem a kebelén
ősszel az elsárgult levelek elszállnak a szélben
élettáncot lengenek a térben
elsuhogott a lepke is már
zöld világból álomra vár
árva madárka délre reppen
puszta ágacska letörve lebben
színarany levélszőnyeg várja léptedet
akár vidámmá változtatja képedet
ültess fát! –
mondta anyukám
diófát
játssz alatta gyermekeddel
tárulkozz ki a lelkeddel
emeld magasra a csöppséget
sugározz neki sok kedvességet
pihenj meg árnyékában
édes kincsed pici karjában
olvass neki meséket
suttogj fülébe tanulságos történeteket
énekeld el a legszebb éneket
mondd neki gyakran, hogy szereteted
diófa tövében ülni jó
megfáradt léleknek megnyugtató
anyukám gyakran ismételte –
aki fát ültet
környezetet szépít
jövőt épít
Klotz Mária: Haza(szeretet)
Amikor bandukolsz az utcán
és hallod a dallamos fúvószenés muzsikát,
megdobban érzékeny szíved,
boldogan érzed,
ez a községed.
Amikor sétálsz a temetőben
és megpillantod szeretett őseid neveit,
átsuhan fájó testeden,
melegség a lelkedben,
az egygyökerűség.
Amikor meglátod a pazar Budai Várat
és gyönyörködsz a hosszú Duna folyásában,
úrrá lesz rajtad
egy kellemes büszkeség,
egy magasztos emelkedettség.
Amikor a Balaton hullámai simogatnak
és koszorút fonnak köréd a hegyek,
hatalmas, nemes érzés
lesz úrrá rajtad,
de jó, hogy itt lehetek.
Amikor olvasod Ady-t, Petőfit, Márait
és még sok igazi nagyságot,
költészetükből biztosan tudod,
mindig élvezni akarod,
ők a mieink, vallod.
Amikor anyukád ölelésére vágyódsz,
„sváb” anyanyelvét, hitét unokádnak varázsolod,
értéket örökítesz,
tudatosan vállalod
gyökereidet.
Amikor meghallod a magyar himnuszt
és elmondasz néhány Áprily-daktilust,
mennyben vagy,
angyalok szólama dalol veled,
fűt a hazaszeretet.
Amikor az elcsatolt területeken bandukolsz
és szépséges népdalt dalolsz,
báj fájóan, de büszkén mondhatod,
lélekhúron kiálthatod,
ez mind a mienk volt.
Hú, mennyi felemelő szépség,
nincs benne semmi kétség
a haza örök,
sok apró szeretet-körök
suhannak körülötted,
irányítják tetteidet,
vezérlik elveidet,
de otthon vagy,
itt ragyoghatsz.
Amikor mindezeken merengsz
és a gondolattól magadban remegsz,
érzed, tudod, vallod,
ezt a hazát
soha el nem hagyod.
Itt jó neked,
itt szárnyal a képzeleted,
itt dalol a csalogány,
itt nőttél fel édesanyád meséjén, dalán,
itt küzdesz,
végtelenbe itt repülhetsz,
itt ébredhetsz fel,
itt hantolnak el.
Amikor,
akkor,
most,
itt,
haza(szeretet) részegít!
Klotz Mária: unoka varázs
édes kicsi lányka
tegnap várva várta
jöttömet
örömmel mosolyogva
szemét nagyra tárva
üdvözölt
keze-lába járt
mint egy karmester
úgy dirigált
tisztába raktam
kurjongatását hallgattam
de jó volt
tündérkémmel fel-alá járva
Brahms altatót dudorászva
elringattam
mély álomba szenderült
manócskákkal táncra perdült
mosolygott
édes kicsi Kingácska
fényes napsugárka
megint jövök
Klotz Mária: bimbi
Kinguci
babuci
mit hoz a mamuci
gumizsiráfot
sárga rágcsálót
nyalogasd
babusgasd
kis kezeddel
tapogasd
Klotz Mária: tangó
olyan misztikus az egész
ahogy elképzellek
szerető karommal átölellek
de fájdalmas is
hisz még nem is láttalak
álmaimban többször vártalak
soha nem értél oda
csak indultál felém
mosolyogva
olyan elérhetetlen a lényed
csak képzeletben érzem
közelséged
talán egyszer teljesül álmunk
együtt táncol remegő lábunk
közös érzelmes dalra vágyunk
lassú tangó lesz
kínzóan szenvedélyes
végzetes
Klotz Mária: impressziók
hogy milyen volt az első találkozás
mély nyomot hagyó ragyogás
fénylő lélek-sugárzás
pillanatot elöntő bizakodás
hogy milyen volt az első ölelés
szívszorító meleg érzés
belső szeret-láng keresés
testet elgyengítő remegés
hogy milyen volt az első összenézés
szikrát ontó néma csevegés
szó nélküli egyesülés
szúrós erotikus döfködés
hogy milyen volt az első mondat
még hallom kellemes hangodat
fülemben csengő dallamodat
szószövésed életedbe avat
hogy milyen volt az első délután
hirtelen jött hurrikán
fénylő szikrázó villám
isteni áldott adomány
plusz impresszió
hogy milyen volt valójában az első találkozás
jégcsapos kínos hazudozás
kedves színészi megjátszás
porig alázó árulás
Klotz Mária: Mi ez?
Nagyon jó, amikor a föld fölött lebegsz,
képzeletben már karjaiban remegsz,
nem tudod, milyen érzés ez,
de nagyon kellemes.
Nagyon jó, amikor semmit sem látsz,
vakon a másikra vágysz,
nem is tudod, mikor volt ilyen,
de kell, mint a fény, igen.
Jó nagyon, amikor csak őt várod,
utadat szédülve járod,
nem tudod, meddig hajt,
egy biztos, a varázs markában tart.
Jó nagyon, amikor rá gondolsz,
vele őrületbe omolsz,
tudod, sokáig nem áld meg a kegyelem,
férges lesz a szerelem.
Jó nagyon?
Nagyon jó.
Klotz Mária: vakon
(Enigma – Je T’aime Till MyDying Day zene hatására)
tegyél rám finom ékszert
varázsold széppé a képet
hadd csillogjon a sok gyöngy
szemedbe ne hulljon könny
szóljon a lágy zene
ivódjon bele képzeletedbe
kösd be a kifestett szemem
csak érezd a fájó lelkem
nyúlj el a selyemágyon
fokozd a vágyott álmom
én is bekötöm a szemed
érezd az áldott kegyelmet
csak szeress jó hosszan
ne simogass olyan gyorsan
édes parfümillat terjeng
testünk egymásba gerjed
sikítás a szorító kéjbe
repülj szárnyon a fénybe
PRÓZA
Klotz Mária: A keringő
A felső templom irányából áradt a halk zene, csakúgy zúdult a völgyben lakók fülébe a német népdal háromnegyedes taktusa. Keringő lágy dallamát sodorta a tavaszi langyos szél, olyan tisztán, mintha csupán a szomszédban fújná valaki a szólamot. Sramli zenekar szórakoztatta a farsangi mulatság felüdülni vágyó apraját-nagyját.
A hagyományos farsangi felvonulást mindig hajnalig tartó bál követte. A tél elűzésén kívül a hosszú húsvéti böjt előtt, még utoljára kitáncolhatták, kimulathatták magukat a hosszú téltől megfásult emberek. Ünnepi népviseletbe és a legbolondabb maskarákba öltözött boldog párok, kíváncsi nézelődők, sürgő-forgó bort töltögető büszke férfiak, sülttálakat és süteményes kosarakat hordozó pirospozsgás arcú asszonyok sündörögtek a kocsma udvarán. Az öregek ültek és beszélgettek.
A hosszú táncteremben az egyik oldalon a lányok karonfogva, a másikon a fiúk álltak hosszú, tömött sorban, egymás mellett. A fiatal lányok várták, hogy felkérjék őket egy-egy kellemes táncra. Így is történt. Josef kiszemelte magának a gesztenyebarna hajú, körcopfos Resit és már indult is felé. Mindig melegség öntötte el, amikor a templom előtt mise után belenézhetett csodálatos, álmodozó kék szemébe.
– Szabad egy táncra? – kérdezte Josef és már karon is fogta az apróvirágos népviseletbe öltözött, tizenhét éves, fess Resit. A lány már kitanulta nagymamájától a varrónői szakmát, nemrég készített is egy sötétkék menyasszonyi viseletet, gyönyörű fehér köténnyel. A fiú egy évvel volt idősebb nála, ő a hentes szakmában jeleskedett. A falu legjobb mesterénél volt inas, rá is bíztató jövő várt.
A zenekar lágy keringőt játszott és máris beindult a tánc, a tánc… A fiú le sem vette barna szemét Resiről, sőt szorosan magához ölelte. Szegény alig kapott levegőt, de szemmel láthatóan nagyon élvezte a folyamatos forgást, körözést. Szemük egymásban fürdött… Ezt többen észre is vették, olyannyira a táncterem főhőseivé váltak, hogy a táncolók félreálltak a terem szélére és gyönyörködtek a pár magasztos lépéseiben. A szám végén a zenekar ismétlést rendelt el, és újra beindult a tánc, a tánc…
Melegség járta át a fiatal pár lelkét. Csak forogtak, forogtak, megállt számukra a világ. Azt kívánták, szárnyalásuknak sose legyen vége.
A tavasz tovább bontotta virágait, a napsugarak egyre többször kandikáltak elő a felhők mögül. A negyvennapos böjt alatt nem beszélt egymással a fiatal pár, csak a vasárnapi mise után vetettek egy-egy szempillantást egymásra.
***
1946. április eleje volt. Korán reggel megjelent két egyenruhás férfi Joseféknél és kiadta a szigorú parancsot: – Egy óra múlva itt vagyunk, addig rakjátok össze a batyutokat, mert jöttök velünk! Batyuval jöttetek, batyuval is mentek! Rajtuk kívül még sok helyen jártak a faluban, mindenhol ugyanezt az utasítást adták. Egy lista volt náluk, amin a nevek mellett kereszttel jelölték azokat, akiknek menniük kellett. Kemények voltak, nem ismertek tréfát.
A családok nem tudták mire vélni a dolgot, így Josef szülei sem. – Hova visznek bennünket? De hát miért? Mit tettünk? – kérdezték egymástól, aztán elcsendesedtek. Egy szót sem szóltak. A nagymama fájó szívéhez kapott, a nagypapa mérgesen csapkodott. Az apa fájdalmasan könnyezett, az anya keservesen jajgatott. Miután elmúlt a döbbenet, az járt a fejükben, mire lesz leginkább szükségük az úton. Összecsomagolták a legfontosabb dolgokat kb. harminc kiló súlyban – édes Isten! –, majd utolsó teendőjükként a férfiak megetették az állatokat. A jószágnak kiszórták a darált kukoricát, a lovakat, teheneket szintén ellátták szénával, vízzel. A disznók megkapták az utolsó moslékot, amit még este kevert a ház asszonya. A nagypapa könnyes szemmel megsimogatta kedvenc lovát, arcával még hozzá is simult az állat homlokához. A gyönyörű kanca szemét az öregre meresztette, talán érezte, gazdája részéről ez az utolsó gondoskodás. A többi állat is kapott egy kis cirógatást, könnyektől fuldokló kedves szót.
Miután mindennel elkészültek, a ház elé álltak, megfogták egymás kezét és közösen elmormoltak egy Vaterunser imát. Szülők, nagyszülők és öt gyermek. A puli ott sündörgött körülöttük, ő is tudta, ez a végső búcsúzás. Az édesapa bezárta a kaput, a kulcsot odarejtette, ahova mindig is szokta, a kerítés mögé egy titkos szögre. Az állatok mintha érezték volna a veszélyt, bőgtek, ordítottak az ólakban. A gyermekek zokogtak, toporzékoltak, szorosan ölelték kedvenc játékukat – de amikor megpillantották a két egyenruhás embert, egyből elakadt a hangjuk. Megdermedt a levegő.
A kollektív bűnösség elve alapján bélyegezték meg a település szinte teljes lakosságát, 92%-át. Aki a 1941-es népszámláláskor német anyanyelvűnek és német nemzetiségűnek vallotta magát, az a bűnösök, a kitelepítendők közé került. Ahogyan Josefék is, hiszen őket Kleinnek hívták. Német név, német anyanyelv elég volt ahhoz, hogy őket is vagonokba toloncolják.
Resi a faluban maradt, szüleivel és három testvérével együtt. Őket nem vitték el. Ők nem vallották németnek magukat. Féltek.
A két egyenruhás férfi töki fuvarosokkal várt Josefékra, a ház előtt. A gyűjtőhelyre Herceghalomra, a vasútállomásra szállították őket. Onnan aztán tovább, az ismeretlenbe…
***
Ment a vagon, döcögött tele emberrel. A bűnösökkel, akik nem tudták, mit vétettek. Tömeg, elhasználódott levegő, és kilátástalanság uralkodott. A gyermekek mélyen aludtak. A felnőttek csak néztek a semmibe, nem tudták, hova viszik őket. Napokig csak utaztak, utaztak. Enni, inni sem tudtak. Majd megszakadt a lelkük.
Hosszú, kínkeserves út után megérkeztek egy helyre, ahol senkit nem ismertek. Állítólag Gerlingennek hívták a települést. Hegy ott is tündökölt, ahogy Zsámbékon is. Parasztházak is álltak, szép hosszú sorokban, ahogy Zsámbékon is. Állatok, földek is voltak, ahogy Zsámbékon is. Templom is magasodott, ahogy Zsámbékon is.
Német családokhoz rakták Joseféket, hátra a legkisebb pajtába. Barátságtalanul beszéltek velük, „magyar cigányoknak” csúfolták őket. Hiába mondták, hogy ők is németek, éppen ezért kerültek ide és… meg is értik egymást. Nem használt, ők maradtak a magyar cigányok. Egészen addig, amit meg nem ismerték képességüket, szorgalmukat, hitüket.
Kemény élet következett Josef és családja számára. A szülők beálltak cselédnek a gazdához, ő pedig a helyi hentesnél kapott munkát. Szorgalmasan dolgoztak, éjjel-nappal keményen húzták az igát. Addig-addig, amíg ők is keskeny, hosszú telket kaptak, amire saját két kezükkel építettek maguknak parasztházat. Ugyanolyant, mint amilyen a zsámbéki volt, középen a konyhával, elől a tiszta, hátul a lakószobával. A kamrában mosolyogtak a befőttel, savanyúsággal, lekvárral megrakott dunsztos üvegek, zsírosbödönök. A kert végén istállókat állítottak fel, állatokat tartottak: disznók röfögtek, tehenek tejeltek, baromfik kapirgáltak. Még egy fekete, hűséges puli kutyát is szereztek valahonnan. A vörös cica is talált egeret bőven a padláson. A kiskertben mindig nyílt valamilyen színes virág, muskátli mosolygott az ablakpárkányokon.
Sok-sok év múlva ismerték el őket a német faluban. – Igen – emlegették –, ők nagyon dolgos emberek; igen, ők imádkoznak is. Igen, ők is miközénk valók.
Már megszokták, lassan elfogadták a sorsukat, csak egyet nem tudtak elfelejteni, a magyar hazát és Zsámbékot, a szép falujukat. Nem tudták, mi lett a házukkal, azt sem tudták, kiket telepítettek oda. Szörnyű honvágy gyötörte őket, főleg az idősebbeket. A fiatalok megszokták az új életet, kint házasodtak, ott alapítottak családot.
Aztán lassan jöttek a hírek otthonról, a messzi távolból. Kinek a házába ki került, milyen az élet a szülőfalujukban. Nem értették, hova tartoznak? Hol van az igazi gyökerük? Német vagy magyar hazájuk van-e? Németek, vagy magyarok-e?
A bátrabbak elindultak, ez alkalommal nem vagonokban, hanem saját gépkocsijukkal. Csak így mondták: – Megyünk haza! Jöttek is, ajándékokkal. Oda, ahonnan elzavarták őket. Hoztak szeretetet, barátságot. Emberséget. Nem ismerték meg saját házaikat. Joseféké tönkretéve, lepusztult állapotban állt, de akadt olyan is, ami rendezett volt. Később, amikor újra jöttek megint ajándékoztak valamit, pénzt a templomnak, könyvet az iskolának, játékot az óvodának. Szegény családokat támogattak ruhával, élelemmel. Nem az emberekre nehezteltek, ők nem tehettek semmiről. Egyáltalán már nem is haragudtak semmire és senkire. Büszkék voltak, hogy adhatnak. Ők az elűzöttek.
Így van ez ma is! Kapcsolatok alakulnak, kölcsönösen támogatják egymást az ittmaradottak, a még élő kikerültek, és azok felmenői. Ha együtt vannak, gyakran sírnak. Tudják, összetartoznak. A temetőbe közösen ellátogatnak, ott is hullik a könnyük…
***
– Partnerkapcsolati ünnepség lesz Zsámbékon! – mondta a szomszéd Josefnek. – Nem jössz velem? Úgysem voltál még otthon. Egyedül vagy, a feleséged meghalt. Gyermekeid messze laknak, na mit szólsz? Holnap utazunk külön busszal. Josef csak hallgatott, még soha nem vette rá a bátorság, hogy visszamenjen szülőfalujába. Mindig úgy érezte, ő ott meghal a fájdalomtól. Most mégis felcsillant a szeme, egy-két könny le is folyt az arcán, majd rávágta – Jövök!
Nyári hőség tombolt, pipacstenger mindenütt a földeken. Szólt a sramlizene a zsámbéki ünnepségről, az augusztusi gyümölcsérlelő napon. Josef öregedő lábai ritmusra mozogtak. A Romtemplom irányából áradt a halk muzsika, csakúgy zúdult a völgyben lakók fülébe a német népdal háromnegyedes taktusa. Keringő lágy dallamát sodorta a nyári enyhe szellő, olyan tisztán, mintha csupán a szomszédban fújná valaki a szólamot.
Egyszer csak a sarokban levő asztalnál Josef megpillantott valakit. Nézte-nézte, majd kiesett a szeme. Ugyanazt a melegséget érezte, mint amikor tizennyolc évesen belenézett a kék szempárba. – Resi az? Őt látom? – kérdezte magától, de már húzta is a lába az idős asszony felé.
Nem szólt egy szót sem. Megölelte a még mindig szép, kissé összezsugorodott nőt. Hosszasan szorította, majd leült mellé. Elindult a beszélgetés, a mesélés. Évek kibeszéletlen történéseit pótolták be. Kiderült, az asszony is megözvegyült, egyedül maradt. Neki is kirepültek a gyermekei, unokái. Csak néha látogatják meg. Ha…
A polka után ugyanannak a régi keringőnek ismert hangjai dobogtatták meg a szíveket. Josef ismét feltette a kérdést: – Szabad egy táncra? – Szabad! – hangzott a válasz és már indultak is a táncparkettre, karon fogva. És máris beindult a tánc, a tánc…, olyan öregesen… A férfi le sem vette barna szemét Resiről, sőt szorosan magához ölelte. Szegény alig kapott levegőt, de szemmel láthatóan nagyon élvezte a folyamatos forgást, körözést. Könnyes szemük egymásban fürdött…
Néma költészet a tánc, beszélő tánc a költészet – súgta Josef, Rési fülébe. És pörgött a tánc, a tánc, az örök nász…
Klotz Mária Boltkórosság
Jaj, de trendi vagy! – állapítottam meg.
Hú, ilyen menő ruci nekem is kell! – kiáltottam.
Hol vetted? – kérdeztem.
A Marks& Spencer-ben – felelte büszkén Orsi.
Amikor a barátnőm belépett a terembe, elállt a lélegzetem. Úgy állt rajta az új ruhája, hogy azt még egy manöken is megirigyelhetné. Csodálatos zöld, selymes anyagból varrták és olyan sikkesen állt rajta, hogy elfogott a vágy, ilyen nekem is kell. És a cipője? Az valami fantasztikus! Magas, vékony sarokkal, kicsit hegyes orral, a maga bársonyos feketeségében, egyszerűen szenzációs. Ilyenre is szükségem van! A sárga lakk táskája? Nahát azzal a nagy fekete csattal, azt hiszem lenyűgözött. Na meg a kiegészítők! Olyan nyaklánc nélkül nem mutat a gyönyörű ruha. Gyöngyei csakúgy csillognak! Feltétlenül hozzá tartozik. Arra is vágyódom. És a karkötő hozzá! – naná, hogy az enyém lesz.
Másnap délelőtt elindultam vásárolni. Beléptem a csillogó-villogó üzletbe és már ki is szúrtam a csodálatos rucit. Abból kérek egy 44-es méretet, szóltam az eladónak. Nem is kellett odajönnie, már meg is találtam és vittem egyenesen a próbafülkébe.
Hú, de jól áll – állapítottam meg. Csakúgy feszül! És milyen csini rajta az a csavar! A színe meg egyszerűen pompás, jól illik a hajamhoz és a szememhez!
Teljes mámorban és megelégedéssel indultam a pénztárhoz, ahol pikk-pakk kifizettem a nem kevés forintot és már indultam is tovább a cipőboltba, hogy megvegyem a kiszemelt lábbelit, a táskával együtt. Találtam is ugyanolyan feketét, mint ami tegnap Orsin volt. Szuperül állt, meg is vásároltam egy 39-es méretűt. A lakktáskát is kifizettem és már két hatalmas papírzacskóval a kezemben repdestem az örömtől, hogy enyém minden, amit akartam.
Éppen a mellette levő kis üzletben találtam rá a gyöngynyakláncra és a karkötőre. Természetesen megvettem azokat is, mert hát azok is hozzátartoznak az őszi szerelésemhez.
Hazafelé menet szinte szárnyaltam a boldogságtól, hogy na most aztán hú, de jól fogok kinézni. Otthon fel is próbáltam mindent és a férjem elé állva megkérdeztem:
Na, milyen vagyok?
Ő csak annyit mondott. Nincs még elég rongyod?
***
Képzeld, óriási leértékelés van a C&A-ban! Az ötven százaléknak a feléért lehet vásárolni. Biztos, hogy ma bemegyek és feltöltöm a már elavult ruhatáramat – újságoltam a férjemnek, aki éppen forró kávéját kortyolgatta.
Na ne! – válaszolta. Annyi rongyod van, hogy már nem tudod hova tenni.
Egyből felment a pumpám és csak annyit mondtam: Azért is vásárolni megyek!
Erre kitört belőle: Minek? Szükséged van valamire? Mindenből nem egy, hanem több darabod van. Van számos kabátod, számtalan szoknyád, megszámlálhatatlan felsőd, egy csomó egyberuhád! Minek még egy kacattal több?
– Szomorúan hallgattam, de belül pipa voltam, hogy mi a fenének szól bele már megint a dolgaimba.
– Igazad van, de most annyira olcsó minden! – tettem hozzá. És már mindenem elavult.
Ha már ott vagy, nemcsak egy darabot fogsz vásárolni, hanem mert olcsó, sokat. Majd jössz haza jól felpakolva. Különben is vége van a nyárnak, már nem kellenek a nyári cuccok. A pénzről nem is beszélve, csak szórod! Gondolkozz!
– Ahogy befejezte a mondandóját, elgondolkoztam, nincs-e igaza. Tudtam, hogy de igen, ennek ellenére mégis űzött a vásárlási vágy, hogy induljak, próbáljak, vegyek. Felmentem a hálószobába, hogy szétnézzek a ruhásszekrényemben, hátha mégis szükségem van valamire. Megdöbbenve láttam, hogy alig lehet már becsukni az ajtaját, annyi gönc roskadozik benne.
Na, szép! – gondoltam. Hova fogom pakolni a cucokkat, amiket ma veszek? – járt át a gondolat. Nem fér el már semmi. És különben is, még mindenem divatos, mutatós.
Lejöttem a nappaliba és fájdalommal átitatva, de mégis beláttam, nem kell semmi olyan ruhadarab, ami miatt egy csomó pénzt kidobnék.
– Mégsem megyek sehova! – közöltem férjemmel. De akkor elviszel valahova kirándulni. Ma szombat van, ráérünk.
– Az jó ötlet! – tette hozzá és már készülődtünk is a nyárvégi kiruccanásra.
Klotz Mária: A vödör
Régen úgy kezdődtek a mesék, hogy „Volt egyszer…”, vagy „Hol volt, hol nem volt…”. Manapság, hogy szól a bevezető? Mindegyik másképp. Utazzunk vissza a múltba és indítsuk most is úgy a kalandozásunkat, hogy Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, akit Lillának hívtak. Egy kis szépség volt a gyermek, szőke, sűrű hajjal és gyönyörű kék szemmel áldotta meg a Teremtő. Hajában mindig másmilyen csatt, színes gumi, vagy selymes szalag díszelgett. Szeretett illegni-billegni a nagy, szárnyas tükör előtt, főleg édesanyja tűsarakú cipőiben és pörgős szoknyáiban játszott gyakran modell szerepjátékot. Nemrég költöztek új házba, így egy másik faluba is. Az óvoda első két évét előző lakhelyén járta, így nem nehéz kitalálni, hogy ötéves volt júniusban, de most új élet várt rá, új óvodába, új közösségbe került.
Lili szomorú is volt emiatt, mert nagyon szeretett a régi ovijába járni, ahol hárman, Nóri, Kata és még Norbi is a barátai voltak. Utóbbi fiút nagyon kedvelte, aki még kicsit szerelmes is volt belé. Olyan óvodás szerelem volt az övék, gyakran voltak párok, ha sorba kellett állniuk, vagy sűrűn játszottak együtt.
Egy kora reggeli, napsütötte szeptemberi napon édesanyjával elbandukoltak az óvodába, ahol minden idegen volt számára. Szétnézett az udvaron, de nem találta a régi terebélyes diófát, amely alatt oly sokat hűsöltek Norbival és a lányokkal, de a régi homokozót és hintákat sem lelte sehol. Teljesen más volt az udvar, olyan színtelen, hatástalan, emiatt még szomorúbb lett. Már-már könnyei is kicsordultak, amikor az óvó néni megjelent és mosolyogva köszöntötte:
– Szervusz Lili! Szeretettel üdvözöllek óvodánkban!
Még reagálni sem volt kedve, de édesanyja rászólt:
– Köszönj szépen az óvó néninek!
– Csókolom! – mormolta Lili, de már potyogtak is a könnyei.
Az óvó néni megmutatta neki a csoportszobáját, sőt még jelet is kapott. Vödör lett az új jele, pedig a régi ovijában tulipán volt. Nagyon fájt neki, hogy itt csak amolyan vödör jel jutott neki.
Édesanyja hazament, ő pedig az új közösségben maradt. A csoportszobában idegen arcok tekintettek rá, a bútorok, a játékok mind-mind ismeretlenek voltak számára. A babaszobából egy barna hajú, kerek fejű kislány, Olívia odaszaladt hozzá, megfogta a kezét, majd így szólt:
– Gyere, játsszunk papás-mamást! – és már húzta is a sarokba. Ott bemutatta neki, hogy Áron a papa, ő a mama, a gyerekek pedig Olívia és Niki. Javasolta neki, hogy ő is legyen gyerek. Így három lányuk lett a szülőknek.
Lili kissé bánatosan, de belement a játékba, így eltelt a játékidő, majd kikésőbb mentek az udvarra. Három színes vödör, három kislapát és sok-sok homokozóforma várta, hogy foglalkozzanak vele. Neki is álltak, várat építettek. Mindenkinek meg volt a feladata, Áron hordta a homokot vödörrel, Olívia tapogatta, formázta az építményt, Niki vizet hozott, hogy szilárdabb legyen az erőd. Még egy kisfiú, Misike is vödörrel játszott. Lilike formákat töltött meg homokkal, neki nem maradt vödör és lapát. Egy idő után így szólt:
– Kérek én is egy vödröt!
– Te még új vagy nálunk, nem jár neked! – szólt Abigél és a többi gyerek is egyetértően bólogatott.
Mi mást tehetett Lilike, maradt a süteményes formáknál.
Már dél körül lehetett, amikor az óvó néni behívta a gyermekeket a mosdóba, hogy váltsanak cipőt és mossanak kezet. Ebédelni fognak, ezért felhívta a naposok figyelmét a gondos terítésre.
A csoportszobában a naposok felvették kis kötényeiket, majd szorgoskodtak, a többiek szépen ültek a helyükön és amíg megérkezett az ebéd, addig énekeltek. Az Egy kis malac röf, röf, röf kezdetű dalocskát zengték, majd a Csiribiri megzenésített vers következett. Közben a lányok ritmusra tapsoltak, a fiúk egyenletesen dobogtak. Végre a dadusnéni behozta az ebédet, először a finom gyümölcslevest, majd a zöld spenót főzeléket, főtt tojással. Húzták is az orrukat egyesek, hogy már megint spenótot kapnak. Az asztalokra kerültek a tálak, végül jó étvágyat kívántak egymásnak és elkezdtek falatozni. Lilike alig evett, nagyon szomorú volt még midig az új óvoda, de főleg a vödör miatt. Ráadásul még a jele is az lett!
A mosdóban kezet mostak, végül lefeküdtek a kiságyakra aludni. Az óvó néni még egy mesét is felolvasott nekik, A három pillangó címmel. Minden kisgyermek álomba szenderült, egyedül Lilikének nem csukódott be a szeme. Régi óvodájára és korábbi barátaira gondolt.
Alvás után vajas-mézes kenyeret uzsonnáztak, majd Lili egyedül indult haza. Anyukája megbeszélte az óvó nénivel, elengedheti egyedül is, hiszen csak két házzal feljebb laktak az óvodától. El is köszönt és útnak indult, amikor megpillantotta az udvar sarkában a vödröket. Odaszaladt és megfogott egyet. Haza is vitte a legnagyobb sárga vödröt, amelyen egy katica volt látható. Boldog volt, hogy neki is van vödre és otthon végre játszani fog vele.
Az édesanyja meglátta nála a játékot, majd megkérdezte:
– Lilikém, honnan szerezted a vödröt?
– Az óvodából hoztam – felelte, de már érezte, hogy baj van. Szemeibe könnyek szöktek és lógatott fejjel csak annyit tudott mondani:
– Nem adták oda nekem játszani, pedig annyira szeretettem volna.
Az anyukája nagyon mérges lett és így reagált:
– Most azonnal vidd vissza az óvodába és kérj bocsánatot az óvó nénitől!
Lili szomorúan, hangosan sírva, kezében a vödörrel visszabandukolt az óvodába. Az óvónéni furcsán nézett rá, majd megkérdezte:
– Lilikém, miért jöttél vissza?
– Hazavittem a vödröt, mert nem adták oda a többiek játszani. Annyira szerettem volna pedig.
– Köszönöm, hogy visszahoztad, de máskor ne vidd el. Holnap majd te is játszhatsz vele.
Lilike megszégyenülve ugyan, de megkönnyebbülve kullogott haza. Félt, hogy mi lesz? Édesanyja kézen fogta, majd elsétáltak a „vasasba”, a vegyes boltba egy új, szép nagy sárga vödröt, színes kislapátokat és különféle homokozó formákat vásárolni. Lilike volt a legboldogabb kislány a világon, de azért megígérte, soha többet nem vesz el semmit, ami nem az övé. Anyukája még azt is megígérte neki, hogy vasárnapra meghívják hozzájuk játszani régi barátait.
Itt a vége, fuss el véle! – így fejeződtek be a régi mesék. Most én is így búcsúzom. Ha Lilike nem vitte volna el a vödröt, az én történetem is tovább tartott volna. Ne csüggedjetek gyermekek, még írok többet, de azokban az írásokban főhősöm már iskolás lesz.
