Gyulán születtem 1966. 02. 23. napján. Gyermek és kamasz koromban Lőkösházán éltem, majd az élet úgy hozta, hogy Battonyára költöztem és azóta is itt élek. Három gyermekem és tizennyolc unokám van. (7 vérszerinti, 10 nevelt és 1 fogadott).
Felnőtt fejjel végeztem el a főiskolát, a Corvinus egyetem államigazgatási karán. Anyakönyvvezetőként dolgozom a Battonyai Polgármesteri Hivatalban. Szeretem az embereket, átérzem gondjukat, és ha tudok, segítek.
Megpróbálom a legrosszabb dolgokból is a legjobbat kihozni, mert azt tartom az élet túl rövid ahhoz, hogy megkeseredve éljünk. Sok mindenre megtanított az élet, elsősorban arra, hogy sosem adjam fel.
Ha reggel borult az égbolt nem arra gondolok, hogy esni fog, inkább annak örülök, hogy még nem esik.
Verseket gyermekkorom óta írok. Felnőtt fejjel kezdtem prózában leírni gondolataimat. Az általam írt versek, prózák „én vagyok”, tükrözik a lelkem, a vágyaim, átölelik az életem. Az élet felkínálja a témát, a képzeletem kiszínezi azt.
Az elmúlt évek során több Internetes irodalmi csoportnak lettem tagja, ahová örömmel írok, ahol szívesen olvasok.
Verseim és novelláim először Antológiákban lettek publikálva. Ez idáig két könyvem jelent meg nyomtatásban. A Lelkek tánca verseskötet és a Fagyos ölelés novelláskötet.
Imádom az irodalmat, a festészetet, a zenét… egyszóval mindent, ami kultúra, ami művészet, ami megőriz, ami átad valami értékeset az utókornak.
Nagyon büszke vagyok arra, hogy ez évben negyedik alkalommal kerül megrendezésre a Battonyai író, – költő, – művésztábor, ahol neves, tehetséges személyek gyűlnek össze egymás örömére, ahol megismerhetik egymást, a másik művészetét.
Gyász
– Anyám, ne csinálja ezt – kérte, fejét lehajtva a férfi.
Már mindenki felöltözött az eseménynek megfelelően. Indulni kellene, az idő sürget, de az idős asszony nem tudta rászánni magát. A szoba sarkában ült a sámlin, ősz hajának egy elszabadult tincsét tekerte az ujjára. Tudta mi a kötelessége, de lábai nem akartak engedelmeskedni neki. Megkönnyebbült. Sok-sok évig rettegés volt az élete. Nyomorúságos életének minden kockája filmként pergett le előtte az elmúlt órákban.
– Még, ott is sugárzott a gőg, a gyűlölet a szeméből, ahogy rám nézett – mondta. – Soha nem voltam jó. Egész életemben csak dolgoztam. Miért? – Végig nézett a sok izületi gyulladástól eltorzult kezén. Látta ujjait… milyen bütykösek. Eddig soha nem figyelte és csak most érezte igazán bennük a fájdalmat. – Most már mindegy, én is hibás vagyok, mert hagytam, hogy így legyen – folytatta. – Féltem.
Súlyos csend nehezedett a szobára. Ott voltak a megélt szörnyűségek, szorosan felsorakoztak egymás mellett. Nem tudott, nem rájuk gondolni. Az előbbi megkönnyebbült érzés elillant és ott maradt a rettegés.
– Mennünk kell – nézett anyja szemébe a férfi.
– Nem megyek. Én nem megyek. Nem akarok menni – zavart félelem uralkodott el az öregasszonyon.
Két kezét szorosan a fülére szorította. „Kötelességed” – hallotta valahonnét, nagyon messziről. Egész életében e szerint élt. Kötelesség – ezt hallotta anyjától, apjától. Bár, apja azt is hozzátette: a tisztesség.
Mintha ő nem tudta volna, mit jelent a kötelesség és a tisztesség. Most mégis ellenszegült. Fellázadt. Minden porcikája tiltakozott. Jóleső melegség járta át a testét. Életében most először mondta, hogy nem.
Ízlelgette a szót. Miért nem tudta eddig soha kimondani, hisz nem is nehéz. Kinézett az ablakon. Verőfényes napsütés volt odakinn. Kinyitotta az ablakszárnyat és hagyta, hogy a napsugár melegítse ráncos arcát.
Halkan dúdolni kezdett egy dalocskát. Hirtelen abbahagyta, soha nem volt szabad énekelnie. Sokszor kikapott érte. Volt, hogy egész testét összerugdosta, ha nem tett kedvére.
– Édesanyám! Kérem!
Elfordult az ablaktól, fiára nézett. Már, nem fiatal ő sem. Betöltötte az ötven évet. Látszik az arcán hányavetett élete. Vajon boldog? Gyermekkorában biztosan nem volt az. Soha nem kérdezte tőle, azóta sem. Nem merte. Szomorúnak látta az arcát, de ott voltak a vonások, az apjára hasonlított. Megpróbált mosolyogni. Évek teltek el, és ő, ezek alatt az évek alatt elfelejtett nevetni és elapadtak a könnyei. Talán, most kérdezhetne a fiától. Nincs értelme, tudta, elkésett vele.
Zavartan elfordult tőle és elindult a bejárati ajtó felé. Kulcs fordult a zárban. Szótlanul mentek egymás mellett. Magában mondogatta: – ”ezt kívánja a tisztesség. Kibírom. Eddig is kibírtam.”
Némán hallgatta végig a pap beszédét. Fel sem fogta a szavait. Rosszul volt. Hányinger kerülgette. Apja intő szavait hallotta, és anyjáét, aki türelemre intette. „A türelemből kijutott nekem.” Mélyeket lélegzett. A szomszédasszony mellé lépett:
– Rosszul van? – Egy kézmozdulattal elhárította a segítséget. Némán állt ott. Nézte, mint eresztik le a koporsót a gödörbe.
– Hát vége? – kérdezte. A fia halkan válaszolt neki.
– Vége, édesanyám.
Gyász – Miért?
Becsukta maga mögött az ajtót. Mélyeket lélegzett. Tudta, a temetőbe, ahhoz a sírhoz nem megy ki többet. Ma volt utoljára. Ígéretét teljesítette, a földdel tette egyenlővé a sírhalmot. Pár nap és a fű is kinő. Nem is sokára, talán, még azok sem fognak emlékezni rá, akik ott voltak az elhantolásnál. Az ablakhoz lépett és becsukta a spalettákat. Csillagok nélküli sötétség borult az egyszerű szobára. Nyomasztó csend telepedett a házra, annak minden zugára. Nem félt. Ismerte a ház minden szegletét. Egész életében sötétségben élt.
A fiára gondolt. Azon a temetési napon itthon várt rá. Amikor belépett a kapun, elébe jött és megkérdezte:
– Hol volt ilyen sokáig édesanyám? – Ő nem felelt, bement a házba és a lavórba kezet mosott. Sokáig törölgette fájó kezeit. Leült a konyhaasztalhoz. A fia tudta, nem akar válaszolni, de még egyszer megkérdezte, hol volt. A válaszadást nem kerülhette el, csak annyit mondott:
– A temetőben.
– Beszélnünk kellene.
– Mit akarsz velem beszélni? – kérdezte alig hallhatóan. Nem akart felszínes témákról társalogni, csak azért, hogy ne üljenek hallgatagon.
– Egész életemben fel akartam tenni egy kérdést. Miért?
Miért? Pár betű, mégis, egy elrontott élet belefér. Visszagondolt, arra a nevetős kislányra, aki boldogan szaladgált a réten a mezei virágok között, és vígan kötötte csokorba őket.
– A vagyon miatt kezdődött minden. Apámnak volt két hold földje és egy lánya, aki nem jó semmire, aki nem tudja a nevét tovább vinni. Azt hiszem, szerette anyámat, de soha nem bocsátotta meg, hogy nem szült fiút neki. Abban az időben a név sokat számított. No meg a becsület. Úgy tizenhat éves lehettem, amikor közölte velem, hogy talált nekem társat. Így mondta, társat. Szigorú ember volt, nem mertem ellentmondani, tiltakozni. Akkoriban a gyerekek még azt tették, amit az apjuk kijelölt a számukra. Napokon keresztül sírtam, vigyázva, meg ne lássa.
Eljött a lánykérés ideje. Apád és szülei eljöttek hozzánk. Megalkudtak rám. Ott állt előttem egy fiatalember, aki gyűlölködő szemmel nézett rám. Nem mertem rá nézni, durván elkapta az arcom, és maga felé fordította. Bámult rám, majd köpött egyet. Az esküvőig nem is láttam többet. Elmeséltem anyámnak a történteket, de ő türelemre intett. Szerinte minden úgy történik, ahogy általában történnie kell. Sírva varrtam a menyasszonyi ruhámat.
Szegények voltak a szüleim, de meg akarták mutatni és nagy lakodalmat rendeztek, hogy mindig emlékezzek arra a napra. Hát nem is tudták, mennyire maradandó emlék lett belőle.
Apád rám sem nézett. Mulatott. Táncoltatta a falu lányait és elég sokat ivott. Az újasszony-tánc után a vendégek a zenekarral elkísértek bennünket a nászszoba ajtajáig. Annak bizonyítására, hogy ő az úr a háznál berúgta az ajtót. Remegve álltam mellette. Kerestem anyám és apám arcát, látták vajon ezt a mozdulatot? – de nem volt ott egyikőjük sem. Durván megfogta a vállam és belökött a szobába. Térdre estem. A mirtuszkoszorú leesett a fejemről.
Hosszú szőke hajam befonva és kontyba volt csavarva az akkori szokás szerint. Beleragadt a hajamba és nem engedte, hogy felálljak. Kicsatolta a nadrágszíjat és kihúzta a nadrág korcából. Elkezdte kigombolni a nadrágját. Hajfonatom a karjára tekerte és szorosan tartotta a fejem. Egész testemben remegtem. Annyira féltem, hogy még sírni is elfelejtettem. Olyan dolgokra kényszerített, amire még a legrosszabb örömlányok sem hajlandóak. Dolga végeztével belém rúgott és otthagyott a földön összegörnyedve. Fájt mindenem. Hangosan zokogtam. Rám parancsolt, hogy fejezzem be a bőgést, mert nem tűri el és nyomatékul szavainak a nadrágja szíjával felém csapott.
Anyámat nem láttam heteken keresztül, mert nem engedte, hogy meglátogassam őket. Amikor végre találkoztunk és sírva meséltem a történteket, csak annyit mondott legyek türelmes, majd megváltozik. Az asszonyok nem lázadhatnak az uruk ellen. Ha több alázatot mutatok minden rendbe fog jönni. Szerinte nem jól nevelt engem, mert az apám is megmondta, hogy nagyon makacs vagyok. Gondold el, én makacs, aki soha semmire nem mertem nemet mondani. Csak néztem az anyámat, és nem tudtam, mire gondoljak vele kapcsolatban. Előbb még haza akartam szökni, de ezek után nem láttam értelmét.
Minden nap vert. Hol pofozott, hol rugdosott. Nem számított neki. Amikor az istállóban fejtem a teheneket – mindig volt öt-hat fejőstehén, disznók, és apró jószágok –, még ott is bántott, volt, hogy belökött az állatok közé. Talált magának okot, amiért meg lehetett engem ütni. Tudod, ez olyan, van rajta sapka, nincs rajta sapka. Az évek alatt hozzászoktam. Már nem sírtam. Nem nevettem. Aztán jöttél te. Mikor megmondtam, hogy gyermeket várok, egy élet növekszik a szívem alatt, meglepődött. Nem lett könnyebb az életem, dolgoztam reggeltől estig, de talán a verések száma ritkult. Minden este azért imádkoztam, hogy fiam szülessen. Isten bocsássa meg nekem, de arra gondoltam, ha lánynak adok életet, elpusztítom őt és magamat is. Nem akartam neki olyan életet, mint az enyém.
Egyszer láttam apádat nevetni. Amikor megszülettél. A bába a kezébe adott téged, mindenféle kedves szavakat mormolva, a szigorúság eltűnt az arcáról és mosolygott. Akkor, ott, arra gondoltam, talán megváltozik és hálát adtam az Istennek, hogy fiam született. Tévedtem. Pár perc múlva visszaadott a bábának és becsapta maga mögött az ajtót. Késő este jött meg részegen. Félve, de mosolyogva vártam. Te már aludtál a bölcsőben. Ahogy rám nézett, azt a gyűlöletet véltem felfedezni a szemében, amit első találkozásunk alkalmával. Felrúgta a széket és nekem jött. Elkezdett verni, rugdosni. Már a földön feküdtem félig eszméletlenül, amikor felsírtál. A hangod visszatartotta attól, hogy ott agyonverjen. Otthagyott a földön. Csúszva-mászva a fájdalomtól, valahogy eljutottam a bölcsődig, magamhoz öleltelek és elkezdtem egy altatódalt dúdolni neked, akkor énekeltem utoljára.
Fia némán hallgatta édesanyját. Tehetetlen fájdalom marcangolta a lelkét. Szíve hevesen dobogott. Visszagondolt gyermekkorára. Félelem kísérte ifjúkorát. Látta anyját, hogy szinte alva járt a házban, még az utcára sem merészkedett ki. Ott volt az apja, aki lépten, nyomon szidalmazta, és néha előtte is megütötte. Apró gyermekként beült a kemence-sutba és fülére tapasztotta kezeit, hogy ne hallja a szidalmakat. Anyja némán tűrt, soha nem szólt vissza.
Éles emlékként őrizte elméjében, amikor meghalt anyai nagymamája. Feketébe öltözve mentek a temetésre. Anyja egy szál vörös rózsát adott a kezébe, hogy dobja bele a sírgödörbe. Apja veszettül kitépte a kezéből, a tüskék véresre sebezték tenyerét, eldobta, de előtte darabokra törte. „Nem”– mondta határozottan.
Katonai iskolába járt. Apja nem akarta, hogy földet túró paraszt legyen. „Rangot a nevünknek!” – hangoztatta sokszor. Nem ellenkezett az apjával, mint anyja, ő is behódolt neki. Nem sűrűn járt haza a szülői házba. Katonáéknál nem volt nehéz beilleszkednie, mert az otthonról hozott szigornak itt nagy hasznát vette.
A karácsonyi szünet volt, amikor arra ment haza, hogy apja észt veszejtve veri az anyját. Elkapta a csuklóját, belenézett apja vértől izzó szemébe és megkérdezte tőle: Miért? Egy pillanatra meghökkent, hogy fia megállásra késztette.
– Engedd el a karom! – sziszegte.
– Addig nem, amíg meg nem ígéri, hogy nem emel többet kezet édesanyámra. – Egy darabig egymást méregették, a szobában vágni lehetett a feszültséget. Édesanyja mellé lépett és halkan csak annyit mondott:
– Hagyd, édes fiam.
Elengedte apja csuklóját. Mielőtt becsukta maga mögött az ajtót, visszaszólt az anyjának.
– Édesanyám, tudja, hol talál.
Nem volt többé otthon a temetés napjáig.
– Sajnálom – mondta most. – Édesanyám, ne haragudjon rám! Bocsássa meg nekem, hogy hagytam! Sokszor feltettem magamnak a kérdést: Maguk miért élnek így? Megkérdezni sosem mertem. Talán, a tudatlanságommal nyugtattam magam, amiért nem tettem semmit ellene.
– Nem tudtál volna semmit tenni. Hidd el. Legfeljebb megölt volna mind a kettőnket. Te tartottad vissza attól, hogy elpusztítson engem. Gyűlölt. Az első pillanattól. Nem értettem. Évek teltek el, amikor megkérdeztem: „Miért?” „Csak” – felelte. Egy szörnyeteg mellett éltem le az életem.
– Aggódtam magáért és visszamentem a temetőbe. Láttam a sírt, ami… megmaradt belőle. Édesanyám, hagyja, ne menjen ki többet oda!
– Kimegyek. Addig fogok kijárni, amíg a földdel teszem egyenlővé. Akkor megyek ki utoljára, ha már egy apró domb sem fog látszani. Nem akarom, hogy nyoma maradjon annak, hogy élt, hogy hol lett elhantolva.
Battonya, 2009. szeptember 26.
Szerelemvallás
szomorú szemem szivárványhártyája
szennyes szavaktól szürkévé szilárdult
századok szabályát szablya szabdalja
szédítő színjáték szilánkokra szaggat
szalmazsákba szenderültek a szavak
szószátyár sziszegve szavatol szépet
szökevény szaladj… szelídíthetetlen
szégyenlős szívem szerelemre szabad
Battonya, 2018. június 29.
Tenyeredben rejtve van
nagyapám sóhajba fonta búját
szívverése látszott halántékán
merengve nézte a szoba falán
nagyanyám megsárgult fotóját
magát régen volt múltba álmodta…
mellette volt szeretett asszonya
ki mindig pörölte hajlott korát
zománcos kannából ha itta borát
ma is fülembe cseng intő szava
édes szülém ilyenkor azt mondta…
„hej öreg nem lesz ennek jó vége
egyszer az ördög viszi higgye el
kend templomba járjon itt van közel
magával megyek ha gyónni van kedve”
vigyorral a bajszán válaszolta…
„oda menjen csak egyedül maga
oszt ha van kedve gyónhat helyettem
csak ne settenkedjen körülöttem
nem kell nékem az a nagy pompa”
nagyikám mosolyogva hallgatta…
jó öregnek volt egy féltett titka
virág-sziromból készített ágyat
megvalósítva a titkos vágyat
de be nem ismerte volna soha
múltból a jelen riasztotta…
fénnyel szemében templomba indult
utolsó sorban talált egy helyet
jó Isten figyelte az idegent
toronyban a rézharang megkondult
