Az életutam csúcspontja az volt, amikor családot alapítottam, a gyerekeim megszülettek és így tovább, szóval, eléggé szokványos történet, aminél többet igazából, soha nem is akartam magamnak. Idén márciusban /2020/ a hatvanat betöltöttem, a korábbi güriző évtizedekhez képest hirtelen sokkalta több szabadidőm lett, és elkezdtem verselgetni. Nincsen bennem semmiféle hiányérzet, ha a költészet nélkül eltelt éveket nézem, mert úgy vélem, most lettem azzá az emberré, akiből a poéta épp jókor kibujt, és talán, legalább valamennyire jól is teszi a dolgát.
Kint, a határban
Már a dombok alatt kúszik az ősz, a
kitaposott ösvényen szeptember
nyomában járva, a megkurtított napok
most helyet cserélnek a nyárral, míg új,
felemás hangulatú gúnyáját szabja a táj.
Amióta elnémultak a lombjuk vesztett fák,
a jókedvünk már csak egy emlék, már
farkasokkal vonyít a szél, minden álmodik
vagy haldoklik, ami itt maradt, dermedten
húzza össze magát a táj, és a nap, azt
hiszem, ennél távolabb nem is lehetne már.
Egyszer csak szemedbe tűnik minden, ami él,
rian a jég, ahogy álmából mozdul a táj, a
hűtlen költözőknek újra megágyaznak a fák,
és egy éjjelen, az égen a vándor is visszatér,
mert nem lopta el soha, csak körbehordta
arcán a reményt.
Takaros és annyira buja, mint egy szép lány,
kinek gyümölcseit ízlelni jó, a hajában és a
szemében is szivárvány, a nap szerelmese,
mint -van Gogh-,
most ez a lenge ruháját felöltő táj, az a csalfa
mámor nekünk itt a nyár, ami folyton elhagy
bennünket, de visszajár.
A verseim, talán kijelenthetem, hogy eléggé sokfélék, ami a témát illeti. A java természetesen amolyan „öngyidepis”, mint a költészet általában, mert az „ellenségeimet” a szerelemtől elkezdve bárhol felismerem, de ha nem, odaképzelem magamnak, errefelé így van ez. A társadalomkritikus versek viszont másak, azokat csakis az éleslátásomnak tulajdonítom, vitán és kétségen felül.