Orosz Margit – Németh László-díjas és Megyei Pedagógiai Díjas tanár, költő, újságíró vagyok. Miskolcon születtem, de a szépséges Bánvölgyében: Bánhorvátiban élek. Napi-hetilapok, irodalmi-kulturális folyóiratok közlik írásaimat. Újságíróként az Észak-Magyarországban, a Klárisban, a Montázsmagazinban – ez utóbbi Íróklub rovatának vezetőjeként – hírt adok szűkebb és tágabb környezetem kulturális eseményeiről és az itt élő művészek tevékenységéről.Környezetemben és a Nemzeti Művelődési Intézet keretein belül kulturális és karitatív munkát végzek. Tagja vagyok irodalmi- művészeti csoportoknak, többek között a Magyar Nemzeti Írószövetségnek és a Magyar Újságírók Közösségének.A nagymúltú Krúdy Irodalmi Körben alkotóként, előadóként és újságíróként tevékenykedem. Országos Mécs László Irodalmi Díj mellett a Szárnypróbálgatók bronz fokozatát nyertem el.Az Irodalmi Rádió és a Cserhát Irodalmi Társaság több elismerése mellett 2019 novemberében a Montázsmagazin Alkotói díjban részesített újságírói tevékenységemért. Az idén – 2020-ban a Kláris Nívódíját vehettem át. Ugyancsak 2020-ban a megtisztelő Díszpolgári címet adományozta számomra Bánhorváti Községi Önkormányzat képviselő-testülete. Pedagógusként és versmondóként tehetséggondozással foglalkozom. Több mint négy évtizedig vezetgettem tanítványaimat az irodalom rejtelmeiben, velük együtt ápoltam, őriztem anyanyelvünk szépségét. A hosszú évtizedek alatt irodalmi színpad, színjátszó kör, számtalan vers-és prózamondó verseny városi, megyei, országos eredményei bizonyítják ezt. Mai napig szívügyem a tehetségkutatás, anyanyelvápolás. Rendhagyó irodalomórákat tartok, így nem szakadtam el az iskoláktól, az oktatástól. Nyaranta olvasótáborokban foglalkoztatom a gyerekeket.
Írásaimat az élet ihlette:a vidéken eltöltött évtizedek, pedagógusként a gyermekek körében átélt élmények és azok az emberek, akik ebben a környezetben élnek, a szülőföldhöz, a szűkebb hazához való ragaszkodás, a hagyományok tisztelete. Írok a tájról, a környezetről, de a természet mindig valamiféle többlet tartalom hordozója. Átöröklött földünkkel a múltat, történelmünket, anyanyelvünket is megörököltük. Ám folyton változó világunkban nem könnyű eligazodnunk. Mindezekről,s a szabadság utáni vágyunkról, anyanyelvünk megtartó erejéről, hektikus világunkról szólnak a kötetek versei.
Számtalan antológiával, két tanulmánnyal, öt verseskötettel, egy hangoskönyvvel a tarsolyomban továbblépegetek az irodalom rejtelmeiben.
Bújócska
Bán-patak partján
fűzfák árnyában
elbújtam egyszer,
s (ím’) ezt láttam:
Lágy víz hullámán
pici kis halak
futkostak fürgén
a habok alatt,
pikkelyük fénylett,
békák brekegtek,
hangjuk a szélben
messze tekergett.
Vadkacsa úszott,
fejét emelte,
mint egy királynő
haladt előre,
tarka pihéit
tanítva terelte.
Sokáig néztem,
igézve álltam,
játszottam széllel,
meg bóbitával,
pitypang pihéi
puhán rám szálltak,
hazaindultam –
megcirógattak.
Hitvallás
A jóságban hiszek, mely bennünk lakik,
A megértésben, mely belőlünk árad,
A bizalomban, mely kilincset ad az
ismeretlen kéznek, előlegezve
holnapot, szépet.
Az Istenben hiszek, a teremtésben,
Jövővel kikövezett út-reményben,
Lélek szabadságában, mely magasba
szárnyal,ölelkezve a szeretettel,
az új világgal.
Eleimben hiszek, a völgy szavában,
Békét sóhajtó rét puha zöldjében,
Bán-patak vizén fénylő napsugár
csorgásba’, mely hidat bearanyozva
kísér otthonomba.
Otthonomba, hol verseim már mellém
kuporognak, szavai, mint írott törvények,
bátor mondatok arcom mögé bújnak,
pirosra perzselve indulnak
álmok pilláján.
Ideje van…
Itt van az ideje a számvetésnek,
Itt van az ideje az építésnek,
Itt van az ideje a rombolásnak is.
Itt van az ideje szembenézésnek,
Itt van az ideje csendesítésnek,
Itt van az ideje indulatoknak is.
Itt van az ideje az indulásnak,
Itt van az ideje a maradásnak,
Itt van az ideje gyökérverésnek is.
Itt van az ideje a kapaszkodásnak,
Itt van az ideje a hárításnak,
Itt van az ideje szemfényvesztésnek is.
Itt van az ideje igaz, szép szónak,
Kristályos, áttetsző gondolatoknak,
A hűségért, jóságért kiáltónak,
S béklyótól embert szabadítónak.
Itt van az ideje?
Innen üzem
a Bánvölgye rejtekéből,
a messzeségből,
az ezernégyszáz lélekbe
zárt mából, hogy halódunk,
mint sebzett gyökér
szikes talajban,
de még itt is süt a nap,
fölkucorodik szívünkre,
várjuk a megújulást,
tavasz szele megérint,
homlokunk ráncát simítja,
és rábólintunk
a rügyfakasztó napokra.
Orosz Margit: Itthon vagyok
Nézem a Bükk lábának kapuját,
Mint tárja szélesre örömszívét.
Fogadja hazatérő, hű fiát,
Nekem is osztva bősége kegyét.
Itthon vagyok.
S a zöld reménnyel kirakott út
Vidáman kanyarogva fut tova,
Hegy alján,mint gyermek, nyugalmat nyújt
E drága völgy – hazám ölelő karja.
Itthon vagyok.
Elnézem fényekbe szőtt határát,
Mit őseink csiszoltak fényesre.
Könnyük gyöngyeinek gurulását
Bán-patak viszi Sajó medrébe.
Itthon vagyok.
Partjain pusztuló nemzedékek:
Fűzfák roncsai tétován állnak.
Példát adnak elmúlt ezer évek,
Míg dolgaink megoldásra várnak.
Itthon vagyok.
A gondjaink szűkült ablakából
Hunyorogva tekintünk jelenre.
De a táj helyettünk hangosan szól:
Ember!Tárd ki szíved szélesebbre!
Itthon vagyok.
Vidd magaddal Bán-patak hűs vize,
Vidd magaddal tiszta, szent hitemet,
Hogy virágát a bükki táj kibontsa,
Hogy jövőnk kertje legyen színesebb!
Itthon vagyok.
Szűrd át vized szűrőjén szellemed,
Hogy földed béke termője legyen,
Hogy győzni tudjon gyűlölet felett,
Ember embernek testvére legyen!
Itthon vagyok.
Csak így győzhetünk ácsorgó időn.
Közös patak a völgy ölébe tart.
Hívó hangja cseng fülünkbe kérdőn:
A szabadság madara merre tart?
Itthon vagyok?!
Orosz Margit
Orosz Margit: József Attila
Mindig lázban égtél,
De ápolóid elmaradtak.
Apád csontos kezét
Apró gyermekként szorítottad,
Mint ideg a szívet.
Te tántorogtál, ő meg lépett…
Idegen föld pora
Tékozló testével eggyé lett.
Mindig lázban égtél,
De ápolóid elmaradtak.
A mama ruháját
Hiába húztad, ráncigáltad,
Csak szíved tépted ki:
Nagyon fáj! – kiáltásod lucskos
Város-szenny takarja,
S a vonatfüst szürke mocska.
Mindig lázban égtél,
De ápolóid elmaradtak.
Nem óvtak, védtek meg
A szerelmek, csak szorítottak.
Puha karosszékben,
Hideg öntudat fényében,
Ami nem volt tiéd,
Csak hittél a másik erejében.
Mindig lázban égtél,
De ápolóid elmaradtak.
Apád, anyád, Márta,
S a többiek…élni – hagytak?
Hagytak, nem számított,
Hogy vagy: se utód, se ős, senki.
Életed szivárgó
magzatvíz – elhagyott mindenki.
A gondolatok fogságába
Hagytak belehalni.
Jövőkereső
Kisütött a nap végre
és a fény bevilágít
minden egyes hajlatot
fák lombjai közt röpköd
és száguld a gondolat
virágillatra szökken
tarka pillangó-idő
elcsatangolt álmaink
után vágtatunk hegyre
föl völgyre le a létért
szétdobáljuk önmagunk
érzéseinket vágjuk
százfelé egy-kettő
tán’ fennakad az élet
táguló körén túl a
Bánvölgyén jövőnk ösvényén
