Tóth Gabriella Toga bemutatkozik a hagyományőrző média oldalon

 

 

Tóth Gabriella vagyok (szül. 1976), azaz (Toga).

Egyek vagyunk, mégis különbözünk. Egyikünk mérnök Nyíregyházán, csendes, kis ember, másikunk nyitott, áradó vallomás.
Örülök, és megtisztelőnek érzem, hogy különböző online felületeken, vagy antológiákban szerepelhetek, és írásaim révén, a pozitív visszajelzések hatására, egyre nyíltabban megmutathatom ezt az oldalamat is. Az építő kritikában fejlődési lehetőséget látok. Írásaim, verseim a @togavers facebook oldalon olvashatóak.

 

Tóth Gabriella (Toga):

Egy csepp

 

Halott szavakban sorvad a fény,
és a poros sarkokban
megül a csend.
Pohárra száradt foltban
nyomot hagy egy csepp.
Oly egyedül.
Agg falakra hálót fon a múlt,
és az ablakkeretben, repedt üvegből
szilánkosul a magány.

Toga
2022.02.26.

 

Tóth Gabriella (Toga):

Hogy mutassam

 

Száguldó idő!
Felettem az árny
egyre csak nő.
Hogy mutassam meg,
hogy mivé lettem?
Hogy leljek békét?
A parti fövenyben
mezítláb hogy járjak?
Hogy vessek véget
ennek a vágynak?
Hogy csitítsam lelkem,
hogy mondjam,
mit nem lehet?
Hogy tegyek, hogy ne tegyek
ellenem s Ellened?
Hogy oltsam szomjam,
hogy vessen az ágyam,
hogy zárjam szemem,
hogy ne lássam,
hogy semmiből,
hogy lehet semmivé válni,
gyógyírra vágyva,
és megtalálva Benned,
hisz lehet a gyógyszert
placebóként szedned.
Hogy lehet a szíved
minden vágyam?
A csókod, a tested,
minden apró rezgés,
kicsiny pihe,
miért kelt fel,
és miért fektet le?
Miért felel a csend?
És miért nem Te?

 

Tóth Gabriella (Toga):

A csend

 

Este kilenc.
A csend most ül rám,
pontosan ekkor,
csak közelített felém hét körül,
mikor még sikerült elhessegetni,
majd egy kicsit elnyomott az álom.
Nem figyeltem eléggé,
biztos ezért, de míg kikapcsoltam kicsit,
Ő belopózott az ajtón, és ágyam szélére ült.
És most itt ül,
árgus szemmel figyel,
hallgat,
hallgatom.
Csak szuszog,
én is szuszogok.
Talán visszhangoz engem?
Talán csak én hallom a csendem?
Az óra, szekrényem polcán,
megtöri e hangtalan estet.
Kilenc óra tíz.
Felkelek.
Csendben kiosonok.
Ha követne,
ha maradna,
szótlanságba fojtanám,
de rájövök,
a csend most
belém költözött.
Kilenc óra húsz.
Én vagyok Ő?
Ki most a túsz?

 

Tóth Gabriella (Toga):

Átmosdatott

 

Üresség úszik a szürkeségben,
megfosztott, meztelen, meddő csend
mögött hideg kakofónia zaja
és a rozsdás kapocsból ömlik a szenny,
a meleg húgy átható szaga.
Koplalva, átmosdatott valóságok között bolyong a ma,
félretolt egó emészt,
köpni nem enged
a beteggé facsart emberség.

 

Tóth Gabriella (Toga):

Maszlag

 

Hidd, hidd el,
vagy mégsem!
Érezned kell!
Ennyi! A szemben a jel!
A fals szavakat ne hagyd,
hogy gázoljanak,
mocskos gondolat fakad
minden átkozó,
belterjes mondat,
és falhoz vágott,
vágyott csend után.
Süvít a szél.
Fulladva, gnóm arccal
mered tükrére a korcs tudat,
mint elejtett vad,
ismeretlen felületre fekszik
a pusztító néma kór,
a vérzés áthatol,
s a törtfehéren,
a sebzett réseken
szivárog a maszlag.
Serdül a hiábavalóság.
Megpróbáltam,
tudod,
minden hívásban hinni,
minden szót ölelve várni,
masnit kötni köré,
és rakni egy újabb polc fölé,
az ódont szemétre vetni
és szűzies tisztán
dobozt díszítni,
sallangmentes szókat,
világképből jókat,
örömöt, várást,
elég éltet lopni,
de mit hozzám vág
a sűrű szövésű “másképp”,
csak tájképet rajzol az arcra,
göröngyös, patakmosta,
kiázott kőzetet,
kavicsot,
mely fogad közt ragad,
vagy töri ketté,
mint ártatlan szóvirág,
a béke ajtaját.

 

Tóth Gabriella (Toga):

Szerbtövis

 

Göndört kacagni,
ha minden lépés gödörbe botlik,
s bokáján nő a dúc?
Galambok fejtetőre
dúcot raknak,
s a mozdulatlanság nyugalmában
háló szövődik nesztelen.
Ódon pályaudvarok keresztfáin
ülő galamb-fiak, s leányok,
úgy rajzanak
a kőszobrok talapzatán,
a mocskos sorházak paláin,
mint kik ítéletre várva
előre isznak,
hisz az ember szennyét,
a virágzó pökhendiség öntudatát
nem mossa le zivatar,
és az ócska lét lépteiből
szerbtövis fakad.
Szúr, mert ha ragad,
talán talál egy puha posztót,
selymet, kegyelmet is talán,
ólomléptű teste félszegen
ragadós mámort,
majd áttol
egy szikkadt gödörbe,
hogy a görbe tükörbe
ne essen hiba.

 

Tóth Gabriella (Toga):

Egy marék zab

 

Kevély, gőgös, önhitt,
Fel nem repít,
Csak lehúz szüntelen,
Morog, mint öreg mozdony
A rozsdás síneken,
Rongyos cipő,
Mely sárba ránt,
Majd beléd törli
Az út porát.
Ez egy új világ:
Elvárások, eszmék, ideálok
Mások.
Hiba, ha így,
Ideállok.
Vagy oda.
Semmi kétség,
Egy kézben volt rég
A kantár és fék,
A szekér egy megszokott úton haladt,
De most
másképp szaladnak a lovak.
Ki az ó világból jött
nem vesztette hitét,
S nem érti ki, miért fél,
De zabért küzd mind, ki él.

 

Megosztás:

Share on twitter
Share on facebook