Térj be hozzánk
Nógrád megye
Zsákfaluk és híres falvak,
palóc-íze van a dalnak.
Nyílik ablak, kaput nyitunk,
nógrádiak marasztalunk.
Őrizgetett régen és ma.
Tartson össze szívünk szava.
Ne felejtsük, nekünk adták,
kik elmentek, reánk hagyták.
Hímzett öltés színvarázsa,
juhászfokos faragása.
Cseng az üllő, kovács üti,
kenyérillat, szülénk süti.
Térj be hozzánk! Vándor, nézz szét!
Érezd földem szívverését.
Lásd a békém, éld a hitem!
Isten hozzon! Áldás vigyen!
Tárcsapajzson hősiesség,
zöld udvaron, hol az ég kék,
magyar vitéz ezüst vértben,
címer és kard a kezében.
Óriás fák, hegyek fölött,
várak ködben, felhők között,
ösvény mentén bazalt-csoda.
Állj meg itt egy pillanatra!
Égig érnek romos falak,
mohás kövek visszhangzanak.
Hőseikről a szél regél,
múltról suttog, neked mesél.
Térj be hozzánk! Vándor, nézz szét!
Érezd, földem szívverését.
Lásd a békém, éld a hitem!
Isten hozzon! Áldás vigyen!
Kálváriák, magyar ima,
a Szentkúti bazilika,
forrás és kút hit-világban,
megsegít a gyógyulásban.
Remetelak sziklák között,
nincs titok a kőfal mögött.
Nincsen ajtó, sem zár rajta,
talán érzed, hogy ki lakta.
Öreg tölgyest, fenyveseket,
a nógrádi szép hegyeket,
“Olümposzát” palóc földnek
óvjátok meg, magyar szentek!
Térj be hozzánk! Vándor, nézz szét!
Érezd földem szívverését.
Lásd a békém, éld a hitem!
Isten hozzon! Áldás vigyen!
Mikszáth Kálmán nevezte “Palóc Olümposz” -nak a Karancs-hegységet.
Csécsei út
Áldás
Szelíd lankák, kéklő hegyek,
mint egy alvó kisgyermeket,
kis falumat úgy őrzitek,
Szuha-menti, szép völgyemet.
Ezüst galamb kék mezőben
ekevason pihenőben.
Korona a feje fölött,
zöld levél a rubin között.
Csécsei út… fák, virágok,
magyar e föld, ahol járok.
Súgom szélnek a rózsáknak,
itt még mindig hazavárnak.
Nevess reám, könnyet ne ejts,
búdat űzi Kéknefelejcs.
Kor nem számít, dalolj velünk,
érjen össze szívünk, kezünk.
Őseinkről dalolt anyám,
úgy ringatott el hajdanán.
“Hagyaték ez!” mondta apám,
“Ez az otthon, ez a hazám!”
Kastélykerti büszke tölgyek
vén tanúi nemes földnek.
Mesélnek a nagyvilágnak
vihar tépte, törött ágak.
Csécsei út… fák, virágok,
magyar e föld, ahol járok.
Súgom szélnek, a rózsáknak,
itt még mindig hazavárnak.
Nevess reám, könnyet ne ejts,
búdat űzi Kéknefelejcs.
Kor nem számít, dalolj velünk,
érjen össze szívünk, kezünk.
Kicsiny házon gólyafészek,
kik elmennek, visszatérnek.
Legyen áldás e szép tájon,
családon és minden házon.
Harang kondul… imára hív.
Istenhez szól a magyar szív.
Tiszta fohász, fehér oltár,
őszintén zengjen a zsoltár.
Csécsei út… fák, virágok,
magyar e föld, ahol járok.
Súgom szélnek a rózsáknak,
itt még mindig hazavárnak.
Nevess reám, könnyet ne ejts,
búdat űzi Kéknefelejcs.
Kor nem számít, dalolj velünk.
érjen össze szívünk, kezünk.
Kedves kérésre írtam. (Kéknefelejcs egy népdalkör neve.)
Télűző móka
Csalogat a muzsikaszó,
s jelmezbe bújt mulatozó
hív. Hozd te is a batyudat!
Kövér, dagad a hangulat.
Olvadjon jég, fusson patak,
telet űznek nótás szavak.
Királyok és martalócok,
krumpliorrú, víg bohócok.
Vadászokkal szelíd vadak,
mindenkinek mindent szabad.
Síró arcot mosoly takar,
megrajzolt könny összezavar.
Kuncsorog a csibész “dőre”,
nem lesz itt böjt egyelőre.
Lakmározik éhes csapat,
sütnek fánkot szalagosat,
sonkát, kolbászt, szalonnát,
tyúkok alól friss tojást!
Huncutkodás meg nem árthat,
vidámságuk nemcsak látszat.
Lánccsörgetés, botkoppanás,
báli-móka, duhajkodás.
A társaság tarka-barka
kunkorodó farsangfarka.
Csak egy csirkepaprikás…
Egy régi sparhelt, rajta gőzölgő lábos,
most elégedett a sárga napvirágos,
hisz valami fő… kuncog a fedő, kacag
elégedetten. Illan, szökik az illat,
szerteszét szóródik a kicsiny konyhában,
dicséret fürdik az összefutó nyálban.
Türelmetlen inger a gyomor kordulása,
a levegő nehéz… szétterül a pára.
A teríték örökség, porcelánféle,
vidám, kék ibolya ül a csorba szélre.
Élvezni a percet, csak lassan… vigyázva,
dallamos csengés a kanál koppanása!
Jó csirkepaprikásban ízek gazdagon,
úgy, ahogyan ritka ezen az asztalon.
Nem olcsó alkalom, de kell hébe-hóba,
különleges legyen a túlélőpróba.
A havi keret még krumpli és tarkabab,
s kiszámolt ez meg az… hogy az edény holnap
se legyen kolduló, üresen konduló.
Elég… a maradék itt tisztességtudó.
Életkép
Pünkösdi királyság
Nyújtózik a világ, a csend is nyitva.
Éber zöldjére tarkasággal készül,
szél ringatta ágra galamb ül jelképül,
s lángnyelvek helyett sok száz virág szirma.
Áldásként hintik házakba, kunyhókba,
dalolják a lányok, csókkal édesítik.
Akad ihol mátka, a nótában hírlik,
királyi pár jő ide mutatóba.
Deli a legény, takaros menyasszony,
mosolya fakad hímzett kendő alatt,
minden kedves szókért új és újabb akad.
Kérem, köszönöm, csak jó szívvel adjon!
Ölelésből kapjon, s legyen, aki várja,
kaparjon szerencsét kendermagos tyúkja,
bő legyen a termés, ne csak az ing ujja,
s verje fel a házat gyermek kacagása.
…
Régen volt, régen… ma sincsen megtiltva,
csak az ember lett más… olyan békétlen.
Visszajár, keres az emlékezésben,
hol nyújtózik a világ… s a csend is nyitva.
Nagyapám könyve
Ahogy kezébe vette, elmosolyodott…
Féltette, törölgette.
A megsárgult papír foszlott, szakadozott,
szinte még ma is érzem, mikor lapozok;
a pipájába tömött dohány illatát,
az ódon szekrényke nehéz, dohos szagát,
ahonnan elővette.
– Csak lassan, óvatosan…- súgta – türelem.
Résen légy, mert elszöknek! –
Mintha benne lényeket őrizne nekem,
s már rám testálná így betegen, öregen.
A szamárfüleket ki-kisimogatta,
szétcsúszott lapjait meg-megigazgatta.
– Ha hívod, előjönnek.
Lebbent… pislogott a petróleumlámpa,
s árnya táncolt a falon,
mint egy felbőszült sárkány vergődő szárnya,
mely kapaszkodik föl a körszivárványba.
Forgott, csapkodott, de már csapdába esett,
s mint az a lecsavart láng, elcsendesedett
az árnyékbirodalom.
Korán feladta, itt hagyta káprázatát,
de akartam volna még…
A törött lámpa nem őriz árnyékcsatát.
A vászonba töltött, friss szalma illatát,
a szavai ízét… a könyvébe zártam.
Formáztam, de más az én árnyék-színházam.
Több száz volt… Más fény-játék.
Élő hárfa
Játszik a szél, játszik.
Tüskés, élő hárfa
a gyászom vigasza,
anyám rózsafája.
Csupa rügy és hajtás
minden egyes ága.
Reszkető levelén
a lét mosolygása
viasz-zölden csillan
a szomorúságra.
Csak szelíden, halkan,
mert a szívem árva.
Játszik a szél, játszik,
velem sír, úgy játssza.
Nincs már édesanyám,
nincs már e világba`.
Játszd el! Vidd el messze,
bízd rá a madárra!
Szívben élő emlék
minden szál rózsája.
Hegek
Voltam a keringésből kiszakadt rész,
s váltam egésszé jussom követelve,
jóllakottan vagy fel-felöklendezve
néha a túl mohón ízlelt életet…
Tárulkozón nyíltak ajtók, s csapódott
arcomba néhány… hogy higgyem, átkozott
az én utam.
Meggyónt bűn és bűntelenség,
örök e furcsa párhuzam,
ahol nincs tökéletesség…
…békétlenségemért, mondd, hány imát kérsz,
jó Uram…? Míg tudok, ember maradok,
s fogadom, hogy hiába nem ígérek.
Lelkem él pengeélen… sebzett, sajog,
mégsem vérzik el, míg hozzád eljutok.
Ahányszor sérül, annyiszor gyógyulok.
Óperenciás
“Kapj el nagyi!” int és szalad,
utolérni nagy feladat.
Biceg, sántít, kínos jelek.
Kellenek a titok-cselek.
Ölbe veszem, babusgatom,
ünnep így a hétköznapom.
Lebontjuk a kérdéshegyet.
Szeretetem hány emelet?
Mindent látó, toronymagas,
hol a kék ég napsugaras.
Felhőn ülünk, lóg a lábunk,
mese-lifttel fel-le járunk.
Hemperegni csuda móka,
elvarázsol a ciróka!
Apró vagyok, és óriás.
Szerinte: Óperenciás.
