LUKÁCS JUDIT Vácon születtem és jelenleg is itt lakok. Négy gyermekem van. Az írást egészen fiatalon kezdtem, de az élet közbeszólt. Hétköznapjaimat a munka és a gyerekek nevelése töltötte ki. Két éve újra papírhoz nyúltam, ismét írogatok. Írásaimat elsősorban személyes élmények, hangulatok, érzelmek határozzák meg, amiket úgy érzem, el kell mondanom. Van véleményem a világról, az emberekről, s ezeket fontosnak tartom szavakba önteni.
A nagy kékség
Ultramarinkékben tündököl a tenger,
aranyfénnyel díszíti az égbolt.
Szinte egybeolvad most az éggel,
feltűnik itt-ott egy fehér folt.
Csend van.
Csak a víz sóhajt halkan,
a szél is nyugszik, a vitorlás pihen.
Alszik a táj.
Nyugodt, mint egy dallam,
csak simogat selymesen, szelíden.
Kék a tenger.
Finom, akár a bársony,
mint egy puha csók, egy érintés.
Pompás álmot ígér ringatón,
megölel ez a gyönyörű kékség.
A Hold is mosolyog az égen,
akár egy óvó féltő nagymama,
kinek szeme figyeli szépen,
hogy ne legyen senkinek baja.
Elnézném napkeltéig a tengert,
lágy kékségét, arany fodrait.
Hullámain én megpihennék,
magam köré fonnám karjait.
Morzsák
1. Minden reggel életem délutánján
reménykedem lesz az egemen szivárvány
de nincs más csak a komor fellegek
így annyit mondhatok – Isten veletek.
2. A semmi az mindig csak a semmi
lehet belőle elvenni
s lehet hozzátenni
a semmi az mindig csak semmi marad
furcsa láthatatlan ez az anyag.
3. Színes kis virágaim ti adtok örömet
már máshol nem is kereshetek
megmutatták nekem milyen is lehet
de nem adtak hozzá elég hosszú kezet.
4. Festettek elém ragyogó színeket
elém is terítették a szép szőnyeget
de mikor ráléptem kihúzták alólam
most itt lapulok lent a szürke porban.
5. Ideje lenne leszállni a földre
nem vágyni fel a fellegekbe
ott igaz hogy fényesebb a Nap
de az a felhő leejt, s nem ringat.
Kereslek
Kereslek esőfelhők patakzó könnyeiben
virágos rétek pompás termőföldjeiben
kereslek a fényben kereslek sötétben
kereslek mindenhol a világmindenségben.
Kutatlak dús lombú fák rezgő leveleiben
bokrok ágai között zenélő szellőkben
kutatlak a nyárban és a fagyos hideg télben
kutatlak felém nyúló meleg kezekben.
Néha megtalállak mindenütt látlak
nézek merően de suhannak az árnyak
néha megtalállak hiszem itt leszel
csalfa tüneményként
nem tünhetsz el.
Nyúlok utánad mert megragadnálak
sebesen hirtelen magamhoz láncolnálak
nyúlok utánad de becsapnak a fények
csak játszanak tudom hazudnak a képek.
Elveszel s nem tudom hol merre vagy
elveszel s nekem semmi sem marad
nem meséli el a nyári égbolt sem
vajon hol lehet merre jár a másik felem.
Kereslek kutatlak mindenhol látni véllek
kiáltom magamban a száguldó szélnek
ami mindig elsodor elvisz messzire
elég volt mellém már végleg tegyen le!
(Szerk.: Gulyás Katalin)
Fotó: Lukács Judit portréja
