Vincze Andrea Victória

 

Vincze Andrea Victória vagyok, Kazincbarcikán születtem. Több helyen is éltem már, de végül, 1998-ban hazaköltöztem, mert sok év után úgy éreztem, a gyökereimből kell újra felépítkeznem, és azóta is Barcikán élek.
Kulturális antropológia szakot végeztem a Miskolci Egyetemen, de több, mint 25 éve alternatív gyógyászattal foglalkozom.
Egészen kisgyerekkorom óta festek, és pontosan 12 éves korom óta írok verseket, melyek gyakran megjelennek különböző művészeti portálokon, folyóiratokban, és antológiákban, valamint amióta csak ceruzát fogtam a kezembe, rajzolok és festek. Több tanárom és mesterem is volt, Tarczy Orsolya fazekas és keramikusművésztől tanultam korongozni, formázni és a fazekasmesterség minimál díszítéseit, Borsi Antal szobrász – és grafikusművésztől grafikát és tulajdonképpen a festészethez tartozó alapokat, a gimnáziumban, Mezey István festőművésszel bezárólag, aki rendszeresen tanácsokkal látott el, már felnőttként, jelenleg pedig autodidakta módon képzem magam tovább, mert úgy érzem még nem próbáltam ki mindent, amit szeretnék, és természetesen mindig lehet hová fejlődni.
Az elmúlt években számos nívós kiállításon részt vehettem, csoportos és egyéni bemutatóim is voltak szerte az országban. Tagja vagyok több alkotócsoportnak is, a verseimet és a képeimet folyamatos publikálja több irodalmi és művészeti oldal, mint például – a teljesség igénye nélkül, a Litera – Túra Irodalmi és Művészeti Magazin, a Sumida Folyó hídja Kulturális Magazin, a Porcelánszív Irodalmi Folyóirat, a Gondola magazin, az Art’húr Irodalmi Kávéház, a Kalamáris magazin, a Szilfa-Líra magazin, a Pesti Szabad Szalon, valamint tagja vagyok két alkotóművészeket tömörítő csoportnak is, az országos New world in Art csoportnak, valamint a szülővárosomban tevékenykedő Kazinci Klubnak.
Tavaly augusztustól művészeti szerkesztőként tevékenykedem az ARTium nevű internetes művészeti oldalon. Több versem megjelent antológiákban, de jó ideje a saját kötetemet tervezem.
Alkotóként központi témám az ember, mint individuum, valamint az embert körülvevő és rá valamilyen módon ható környezet és világ, beleértve a transzcendenst, a fantázia, és álomvilágot is. Spirituális ember vagyok, így nem meglepő, hogy szimbólumokban, jelekben, jelképrendszerekben gondolkodom, számomra ez az egyetlen út, hosszú ideje. Úgy érzem, leginkább a szimbolizmuson keresztül tudom kifejezni magam, de ettől függetlenül nyitott vagyok más technikai megoldásokra és stílusirányzatokra is, természetesen a saját elképzeléseimet szem előtt tartva. Soha nem határolom be a stílusomat, mivel többféle módon is szeretem kifejezni az érzéseimet és a gondolataimat egyaránt, az egészen egyszerű minimál megoldásoktól a nem realista, de figuratív ábrázolásokig. Ami minden alkotásomnál lényeges, az a mögöttes tartalom, ami gondolkodásra készteti a nézőt, vagy az olvasót. Ha lehet így fogalmazni, talán ez lenne az alkotói célom.
Minden esetben a saját belső, képi világomat próbálom megjeleníteni egy-egy alkotásban, legyen az festmény, vagy vers. Mivel alapvetően melankolikus alkat vagyok, a sötét tónusú alkotásokat kedvelem leginkább, nem csak a saját kifejezésmódomban, hanem másoknál is. Ez jellemző a festészetre, az irodalomra, zenére és egyéb művészeti ágazatokra is. Nagy kedvencem az úgynevezett „gothic dark” vagy „dark-goth” stílus, ami egyértelműen felismerhető a képeimen és a verseimen egyaránt.

Tavasszal…

Még hajnalban fáznak a madarak,
a Nap
csak néhány órát tartogat felvidulni,
a korai szelek is halkan-hűvösek,
a fákon
csak néhány rohanó rügy zizeg,
s a város zajos teste
aránytalanul szürke a déli fényben.
Szerényen oszlik szét atomjaira
a pára,
halkan indul a perc végtelen útjára,
s néha még befagy
a hideg levegőbe a gondolat,
árnyékokat vetnek a városra a felhők,
zajos madarak ébresztik az álomba
tekergőt,
de a zöldülő, virágillatokat kergető
szelek
már elárasztják zümmögő dalukkal
az ébredező várost…

 

Ködben

Ma félig ismét láthatatlan vagyok,
a homály vízfelhői
eltakarják előlem a Napot.
Mellettem elfolynak,
majd el is tűnnek a kabátok,
– vízpára a fény,
ködbe takarja az idő a világot.
Homokszín kutya sétáltat
néma bánattal egy árnyat,
– egy ablakból
érthetetlen szavak kiabálnak…
A fákon elcseppen,
majd sárrá formálódik a harmat,
a házfalak tetején a szelek
reszkető,
hideg álmokat kavarnak.
A város zaja elnyomja
az elfáradó madárhangokat,
s a tejszín elmúlásban
eléri lassan arcom
a Nap vérébe süllyedő alkonyat…

 

Kócos reggel

Zöld hajával simogat a fűz,
csiklandoz,
hajamba harmatgyöngyöket tűz,
– madárdallal ébreszt
minden hajnalon,
s bár még betakarom
páracseppekkel átmosott arcomat,
már lázas karjaival hív
– átölelve,
egy új reggel
édes ígéretével felébredni a Nap…

 

Kizárva

…az ajtót becsapta a huzat,
vagy én…
– a lámpa fénye meginogva
csillapította volna a fényeket,
– még lehet,
hogy a kétség legbelül
hirtelen,
de az árnyékok
két, mélybarna szemeden
már valódiak.
A függöny elszakadt alul,
kezemben
ott maradt néhány cérnaszál,
– talán kivár az idő velem,
és holnap újra
beengedhetem a tévedést,
de addig felerészt
csak én vagyok itthon,
– magamnak,
egy kihűlt és kizárt,
halott gondolatnak a végén…

 

Dúdoló

Fehéren libbenő ruhában,
bíbor illatú,
vörös hullámzásban dúdolok,
hangokat hoz felém a szél,
énekelnek a fákon a levelek,
s a hangjegyek
arcomba bújva simogatnak.
Átváltoznak éppen a fények
a lilára festett,
végtelenített égtengeren,
ruhámra ragad az égi dallam,
a teret magam körül tüzesre
kavartam,
s a fülembe kúszó hangokat
magába emeli kedvesen,
s átsugározza
a határtalan némaságba a Nap…

 

Délutánom

Fahéjas teával ücsörgök,
ahogy
ilyentájt lazítani szoktam,
képtelen képzetekkel
gondosan megrakottan,
s várom,
hogy leterítsen halkan
a szendergő
magamba révedés,
de a tea még forró,
– fújni kell,
relaxál a vágy is,
most éppen nem felel,
– így kis mantra a létnek,
annak az éppen elégnek,
s jöhet
a blues érzéki ritmusa,
míg színes homályba öltözik
a zöldessárgában pompázó
szoba,
s elkap végül
a hullámzó
álomba szédülés….

 

Bennem majdnem mindig nyár van…

…csak egyszerre árad a véremben,
egy rakásban,
– összeöntve pihen a lelkem mélyén a sok
évszak-kísértet,
s amikor az egyik
hosszú mantrájából végre felébred,
hajnali öleléssel köszön be az álmok
homállyal fedett ablakán.
Talán éppen a vadóc szél meséli édesen
a fáknak
a mindig elrohanó, szerelmes vágyakat,
s az őszi eső, mikor langyos cseppjeivel
életet kínálgat,
éppen csak megérinti betakarózott lelkünk,
mint téli éjeken az ablakpárkányokat
hűvös csókjaival a hó,
– vagy ha késő ősszel, a már elfáradt levelek
elengedik bátran a bánatos,
egymásba kapaszkodó ágakat,
s csak a hideg pocsolyák rejtik el
a halál keltette halkuló sóhajokat,
majd végül kiutat mutat a végtelennek tűnő
elmúlásból
az áttetsző, fehér selyemlepelbe öltöző tavasz,
– halvány-színű koszorúslány-ruhában,
termékenyen szűzies táncban kísérgeti
az örökké megújuló reményt,
s a nyár hirtelen szerető csókjával
eljegyzi
az álmok sodródó tavából folyton elillanó,
s önmagába folyton visszatérni vágyó fényt…

 

Álmomban…

Forró homokban fut a szél,
a tenger felől szirének délibábja dalol,
lehetetlen, hogy itt ébredek,
s csodákat álmodom éppen valahol.
Nedves köveken lépked a perc,
édes forgatag táncol a fűzfák zöld fején,
kezemben apró szirom-szeletek,
virágtenger hullámzik a domb tetején.
Vízcsobogásba rejtett idő,
az eső is langyosan meleg, mint a fény,
ábrándjaim színes, apró szigetek,
valahol az örökkévalóság szívén…

Megosztás:

Ofevas

Internetes vásárlás veszélyei

Az interneten kapott kényelmet felhasználva a fogyasztónak nem kell személyesen felkeresnie a kereskedő üzletét és nincsen kötve nyitvatartási időhöz sem, így a nap 24 órájában bármikor rendelhet.

Részletek »