Kovács Daniela

 

1976. február másodikán születtem, egy időben Édesanyám legfájdalmasabb könnycseppjével. Majd “meghaltam” 2006. október ötödikén, amikor váratlanul megszűnt dobogni annak az embernek a szíve, akit szemem fényeként szerettem. Attól a naptól fogva gyökértelenül sodródom, mint száraz falevél a szél kezei között. Amikor felsírnak bennem az emlékek, tollat ragadok, és papírra vetem érzéseimet. Nem egyszer találkoztam már irodalmi oldalakon, cikkekben, illetve blogokban olyan kijelentésekkel, miszerint valaki hobbiból ír, fest, fotózik, tehát alkot. Én sosem éreztem ezt ilyen egyszerűre vetkőztethető “tennivalónak”, számomra az írás olykor olyasfajta meditációs és nyugalmi állapot, amely mintha a testemből kilépnék, magához öleli a lelkem, néha pedig tehetetlen csalódásaim, félelmeim és rettegéseim szószólója, de mindenkor önmagam tükörképe akkor is, ha fájdalmas szavam szól, akkor is, ha életigenlő boldogság csurran tollam hegyéről.
Nagyváradi gyerekkorom emlékei sokszor késztettek írásra, Édesapám mélységesen természetes tehetsége pedig csak még inkább megszerettette velem a finoman hajló rímeket, és ösztönözte új szóképek világra segítését. Számomra a magyar nyelv nem csupán második anyanyelvem, hanem az a kimeríthetetlen kincsestár, amelynek gyöngyei közt mindenkor megtalálom a tökéletes darabot, amely szinte elém festi azt a gondolatsort, amelyet meg akartam örökíteni. Idáig vezető utamon sokszor véresre karistolta lábamat az ügyetlenkedő lépdelés, amely másban csupán nevetést, sajnálkozást váltott ki, hiszen nagyon kevesen tudták rólam, hogy nem beszélem a magyar nyelvet, de minden egyes szótagot magam tanultam, saját káromon vagy dicsőségemen jutottam egyre távolabb attól az élettől, amelyet magam mögött hagytam alig húszévesen… Édesapám elvesztése után pedig egyetlen vágyam volt, hogy olyan emléket állítsak neki magyar szavak koszorújából, amely méltó egy igaz ember, szerető Édesapa, dicső hazafi, és tiszta szavú költő örökségéhez.
Az évek múlásával minden érzésemet vers-ágyba vágytam vetni, és egy nap arra ébredtem, hogy első gondolatom is egy új vers refrénszerű sora…

 

Kovács Daniela: Szóhagyaték

 

Még meg kellene írni azt a verset,
mely szolgaságra kárhoztatva szétég,
mely öröktől fogva lelkemben erjed
megfojtva békém tiszta szívverését.

 

De csak vonaglik, sanyargat és gyötör,
majd rám- rám üvölt: “még ne, még ne akard!”,
s akár a szerelmes szívet a gyönyör,
lázadó tüzével átdöf, mint a kard.

 

Tűröm hát, hagyom, hogy véremből igyon,
harapjon, marjon, rágjon, mint a féreg,
s mint tenger, mely nem tudja merre ringjon,
árasszon el, mint árapály a stéget.

 

És ha megérett, törjön ki, mint vulkán,
mely vérmesen békés égboltot bököd,
majd mint Istentől szökő szent fényhullám,
itasson jól át minden lélekrögöt.

 

Még meg kellene írni azt a verset,
amely rút fekélyként rögvest kifakad,
kivárom azt az áve-szavú percet,
mert meghalnom is csak azután szabad.

Megosztás:

Ofevas

Internetes vásárlás veszélyei

Az interneten kapott kényelmet felhasználva a fogyasztónak nem kell személyesen felkeresnie a kereskedő üzletét és nincsen kötve nyitvatartási időhöz sem, így a nap 24 órájában bármikor rendelhet.

Részletek »