Mészáros Ildikó vagyok, nyugdíjas. A legsúlyosabb betegség gyógyulási terápiája miatt kezdtem el írni, kb 16 évvel ezelőtt. Az Alföld közepén található Fegyverneken lakom, a Holt-Tisza közelében. Ez a hely kiválóan alkalmas kikapcsolódásra, feltöltődésre. Halak, békák, szúnyogok, csigák és madarak társaságában írom verseimet, meséimet. Gyakran ülök a vízparton elmerengve, néha becsukom a szemem, de a gyönyörű naplementét, a hulló csillagokat így is „látom”. A betűk, a szavak a barátaim, melyek ütemes ritmusukkal táncra hívnak, és én máris keringőzök velük a gondolatok csodás érzéki birodalmában. Erről a csodákkal teli világról versesköteteim és mesefüzeteim beszélnek…
Nagyon örülök, hogy 2016-ban az Irodalmi Rádió legjobb szerzője, majd 2018-ban a
Jász.Nagykun-Szolnok megye PRÍMA díjasa lettem.
Jelenleg a 7. verseskötetemen dolgozom, de vannak mesefüzeteim, mondókás, humoros, novellás füzetem is.
A legújabb verseskötetem saját magam illusztráltam- kavicsképeimmel.
Az álomarcú éjszaka
Mosolyt küldött felém a nap,
hogy jókedvre derítsen
Ébredt velem a friss hajnal
fáradtságom elűzve
Fényes ruhát öltött a szél
reményt súgva fülembe
Levelek táncot lejtettek
vidám dalt énekelve
Mindenki kedvem kereste
szívem mégis bánatos
Fodros szélű éji sötét
nem hozta el az álmot
Sietve futok utána
de mire utolértem
Sötét kabátját levetve
eltűnt a messzeségbe
Azóta is keresem őt
de sehol nem találom
Álomarcú szép éjszaka
ne fuss el, légy a párom!
A költő lelke
A költő lelke zárt világban dobban
Nem mindenki érti őrült ritmusát
Szabadság kell, szorít a bezárt világ
Írni kell és üzenni a holnapnak
Tolla hegyén szenvedés, hol ragyogás
Önként választott sorsdémona lapul
Széttép, összerak, éget, majd tüzet gyújt
Időt átlépi a néma kiáltás
Csónakom
Megfeneklett a csónakom
a csendes vizeken
Ily lassú tempó
nem való nekem
Ott fent!
Ha látod, hallod a kiáltást,
zúdíts özönesőt,
adj viharos szelet
Nyíljon ki az égi csatorna,
folyó medre színültig legyen,s
vad hullámtarajok emeljék csónakom
Evezni jól tudok
Száguldjon hát!
Ne félj,
nem borulok fel-
de alkotni csak így tudok!
Nekem kell az idő!
Idő reszket – száguld végzete felé
Magamnak akarlak, ne fuss sehova!
Csicsergek neked ébredő madárként
Ha kéred, ott leszel minden dalomban
Állj meg! Szívem harcra kész egy kis csöndért
Csak így üt ritmust a belső muzsika
Ó, ne zsörtölődj velem, ne most, ne még!
Barátként fogad lelkem alázata
Csipkés köntösöd –kérlek- majd terítsd rám
ha fúj a szél, netán szitálna a hó
Veled futok inkább! Soha ne hagyj el
oly sok gyöngy szalad lépteim bocskorán
Ékszerré kell fűznöm, ez már nem titok
Ne rohanj! Holnap is indul a reggel…
A kavics
Másnak semmi,
nekem minden.
Századokon át megőrzi titkát-
mindent amit lát, magába zár.
Út mellett ha látod,
sokszor odébb rúgod.
Én felveszem. Szépnek látom
színét, formáját csodálom.
Kemény a lelke,
sokat szenvedett.
Vihar tépi, nap égeti-
folyó árja messze viszi.
Mégis…engedi és segíti
megálmodott gondolataim
papírra vetni.
A túlélést. Az Életet.
A titok ebben rejlik.
