1966-ban születtem, egy nem “akart” gyermekként, igy az anyai nagyszüleim neveltek fel, egy Tisza menti kis faluban. Nagy szegénységben, de annál nagyobb szeretetben nevelgettek az élet dolgaira, amiért soha nem tudok elég hálás lenni nekik.Általuk gyakorlatilag megélhettem az egész XX. századot. Az egész gyerekkoromat a meghitt családi beszélgetések határozták meg.Volt részem kukorica morzsolásban, dohányfüzésben, de még az aratás utáni kévekötés is a kaszával levágott gabonából. Láthattam nagyapám miként, és milyen vesszőt gyüjt a téli kosárfonáshoz, és még sorolhatnám tovább.Átérezhettem, hogy milyen volt az ők gyerekkoruk, hogyan élték meg mindkét világháborút. A nagymamám mivel kicsi korától dolgoznia kellett, sajnos nem tanulhatott igy a női kézimunkák készitése messze állt tőle. Viszont a mai napig tudok kenyeret dagasztani, és sütni, hiszem minden ilyen tudományát rám hagyta. Az utcánkban lakott egy idős néni, akit Károly Herminának hivtak.A Károly család egyik elszegényedett ágának volt a tagja. Mivel annak idején őt a család azért úri lányként nevelte, igy iskolázott, és mindent ismert, ami egy jól nevelt lányhoz illet annak idején. Nagyon szeretett engem, és rengeteget foglalkozott velem, igy már 11 évesen himeztem, kötöttem, horgoltam, rajzoltam, festettem, és közben rengeteget olvastam. Emlékszem a nagymamám milyen büszke volt minden elkészült kis művemre. Még most is van olyan ház a faluban ahol féltve őrzik az akkori tányérra festett alkotásom egy egy darabját. Általános iskolai tanulmányaim befejése után gimnáziumba kerültem, amit akkor nem tudtam befejezni, mivel az nagyszüleim egészségi állapota , és az anyagi helyzetünk is egyre rosszabb lett. Dolgozni kezdtem, hogy segiteni tudjak rajtuk. Sajnos 20 éves voltam, amikor mindketten elmentek, és attól kezdve, mivel a szüleimre ,bár meg tudták volna tenni, de nem számithattam, egyedül kellett boldogulnom az életben. A munkám mellett újra tanulni kezdtem. Leérettségiztem és a közgazdasági főiskolán folytattam tovább a csillapithatatlan tudáséhségemet. 1994-ben a Jó Isten nagyon nagy próbára tett, amiben azt hiszem kiválóan megálltam a helyem. Beteg lettem, ami sajnos gyógyithatatlan, és azzal jár, hogy sokszor hónapokon keresztűl nem tudom elhagyni az otthonom. Sajnos ez az utóbbi időben már 9 éve igy van. Nem hagytam, hogy lelkileg tönkre tegyen ez az állapot, igy mindent amit annak idején Hermina nénitől megtanultam felelevenitettem. Igy most azt mondhatom, hogy Én teljes életet élhetek, nem is igen gondolok arra, hogy beteg vagyok. Erre mondják azt, hogy minden okkal történik, és rajtunk múlik, hogy mit hozunk ki belőle. Nappal én is családanya vagyok, mint sokan mások, de az éjszaka csak az enyém. Ilyenkor készülnek az alkotásaim. A festészet mellett, imádok horgolni. Nagyon nagy szenvedélyemmé vált a gobelin készités. Persze ebből a fajtából is a tűgobelinek a kedvenceim, amik ugye megfizethetetlenek amikor elkészülnek, annyira időigényesek. Imádok himezni, a kalocsai és a matyó himzés ami igazán közel áll a szivemhez. Kedvenceim a húsvéti tojások horgolása, amit szalaghimzéssel diszitek a vendégeim nagy örömére, csak úgy mint a horgolt virágaim.Nagyon keveset alszom, mivel a könyvek adta örömről nem tudok lemondani, igy sokszor átolvasom magam a reggelekbe. Hál Istennek a férjem, aki már 35 éve a társam, és a fiaim támogatását teljes mértékben élvezhetem. Egyéni és társas kállitásaim mindig nagy sikert aratnak. Nyaranta szivesen teszek eleget azon kéréseknek, amikor felkérnek rá, hogy alkotótáborokban átadhassam tudásom egy fiatalabb nemzedéknek. Tervem között szerepel egy müvésztanoda létrehozása, amihez már ugy látszik sikerül a támogatásokat megtalálnunk.
