Szatmári Gizella Emese vagyok, Edelényben születtem 1966-ban.
Az általános iskolában mindenféle dolgot csináltam, de a zene és az irodalom voltak a kedvenceim. Több prózamondó, szépkiejtési versenyt, valamint szavaló versenyeket is nyertem. Középiskolámat a miskolci Zrínyi Ilona Gimnáziumban végeztem angol tagozaton. Itt is a versek szeretetéről voltam ismert, és ahol lehetett, mindenhol szavaltam. Több verseny győztese voltam, majd egy zeneiskolába íratkoztam be, s így próbáltam a kétféle iskolai követelménynek eleget tenni. (Magán ének szakon tanultam az Egressy Béni Zeneiskolában.)
Szegeden a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán folytattam a diákéveket, majd férjhez mentem, gyermekeim születettek. Tanítottam általános iskolákban, ezután fogyatékkal élő emberekkel dolgoztam nevelőként. Sokáig voltam otthon a gyermekeimmel, de közben több szakmát is tanultam. Teológiai és pasztoral pszichológusi diplomát szereztem kitűnő eredménnyel.
16 évesen kezdtem verseket írni, s ezt folytattam a főiskolán is. Ám az anyasággal járó gondok nem kedveztek a versírásnak. Idő és ihlet hiányában jó pár évre abbahagytam ezt a tevékenységemet. Pár évvel ezelőtt kezdtem folyamatosan írni. Verseim először a Magyar Alkotók Internetes Társulása Közhasznú Egyesület „Szavakba szőtt idő” című antológiájában jelentek meg. Folyamatosan írok a facebook alkotói oldalamon, valamint a Poet. hu-n. Van egy blogom és egy honlapom is.
A MAIT „Földről nézve” pályázatán 2. helyezést értem el, Ezüst-toll díjat kaptam.
https://www.facebook.com/szeg66/
http://emese74.5mp.eu/web.php?a=emese74
https://blog.poet.hu/Emese66
Egy belső energia hajt, amelynek ki kell törnie, ha meg akar nyugodni a lelkem. A világ, amely bennem él, néha szomorú, néha vidám, olykor depressziós, máskor biztató, de mindenképp emberi. Egy világ, mely szeretné mások lelkét megérinteni, megmutatni, hogy mennyi szomorúság rejtőzik a szív mélyén, ugyanakkor rengeteg öröm is. Mert attól, hogy ezeket felvállaljuk, attól vagyunk igazán emberek.
Ki férceli össze…
( Evokacio)
Ki festi meg bíborral az eget,
mikor minden felhős és szürke?
Madárszárnyakat, ki feszít szét,
hogy szárnyaljon a levegőben?
Ki szór lábaid elé sután
céltalan, rosszcsont álmokat,
s bánatodban, ki osztja mosolyát,
melyből végtelen örömöd fakad?
Ha avar a gyep, s virágtalan a rét,
ki öltözteti azt ünneplőbe?
S ki férceli össze szíved, ha rongyos
és szakadt még egy kis időre?
Én lennék
Fény, mi arcodra csorog,
az szeretnék lenni én,
zamattal telni, mint jó borok
hűvös pincék dohos mélyén.
Lenni íz a szádban, kezedben papír, ceruza,
s lenni szívbe zártan egy másik szív kultusza.
Egy esőcsepp szeretnék,
ó, nagyon szeretnék lenni!
Arcodra csorgó képtelenség
vagy a vigyorgó semmi.
Lennék egykedvűségében is pajkos mosolyod,
s elégedetten simulnék, mikor átölel karod.
Én minden lennék egyszer
szerelmed feldúlt közepén,
és sosem oldhatna vegyszer
még bánatot sem belém.
Arany hajnalokon testednek hajlatában
örök álmod lennék minden szívdobbanásban.
Az én szerelmem
Az én szerelmemnek nincsen szép ruhája,
esténként így áll előttem, meztelenül.
Nincsen soha semmi, ami őtet bántja,
száz durva szóval is bátran szembeszegül.
Amerre jár, ott réti fények hajlanak
erős lábai alá, s szeme sugarán
szelíden felszínek szövődnek sóhajnak,
s égbe kiált a szó szerelmünk hajnalán.
Ő szebb minden vakító fénynél és színnél,
és szebb a végtelen, derűs csillagoknál.
Szíve magába zár, tüze engem kímél,
és a lelke mellett te is csillapodnál.
Ő az édes álmom, szépségem, varázsom,
derűs égen napom, hajnalban ölelés.
Százszor kérem, nekem százszor megbocsásson,
s ha lehet, szikla legyek, mit szívébe vés.
Az én szerelmem kisepri belőlem mind
a hétköznapokat, s az aggódó múltak
megszokott alkalmaiból tornyot épít,
s lelket megragadó, sosem volt dolgokat.
Belém helyez hitet, bizalma oltárát,
karjának ereje védelmező pajzsom,
csókja a kezdet és a vég, szívembe lát,
hogy teli szívemből örömet lophasson.
Ő ruhátlanul is gyönyörű, álmomban
álom, s megszelídíti angyallétemet.
Szerelmét adja, elringat magányomban,
felemeli a csillagokba lényemet.
Úgy szeretem őt, ahogy szereti a föld
a pirkadati szomjoltó vízcseppeket,
angyalszépséget, vak derűt, s akarást tölt
lelkembe, s megédesíti a csendeket.
Az én szerelmemnek nincsen szép ruhája,
gyönyörű mindene, így is – meztelenül.
Semmi nincsen sosem, mi a szívét bántja,
ezer durva szón lépked – és nesztelenül…
Esik
Haldokol, vajúdik az ég,
könnye itt pereg a földre, ahol állok.
Fejemre ráhull a sok szürke álom,
s még az élet is őrültség,
mikor két kezemből ontom
magányosságom.
Ha felhők borítják örömem,
a lelkem elpereg.
S ha könnycseppek hullanak,
az otthonom remeg.
Kárhozatom a naptalanság,
mégis minden fényhiányos napszakon
százak akarják
magyarázni a bajom,
s elmondják ezerszer,
hogy öröm az élet,
hogy éljek, mert van miért élnem.
– A csonka, borús égen
csak könnycseppjeim a fények.
Életunt perceim
szívembe folynak,
s minden elhalt pillanaton
a depresszió
újra nyitja az égcsapot.
Esik. Szétömlik a bánat,
s túlcsordul lelkem peremén.
Oly sok a víz, s ha tudnám,
magamat is kiönteném…
Mese az Emberről
Talán felhőkből lépett elő
vagy gyűrött vágyakon
az Ember
ezen a koszlott,
halványló csillagon.
Vagy földben dagonyázó
szivárvány szívből,
túl ezerszáz titkon
egy lánglélek mélyéből,
titkokat őrző,
bezárt ajtókon,
szeretettként létezett
az univerzumon.
De az is lehet,
hogy fénytelen hajnalokon született,
oly érzésből,
hogy neki lennie kell,
és lepkeszárnyú őszökön
lett világmodell,
és űzte az embert a vágya,
a szánalom meg a Királyt,
aki őt szeretni vágyta!
Egy biztos:
meghívta őt
egy fényes, nagy úr,
s ringatta életbölcsőjét.
Kivárta volna, míg felnő,
ha nem akar nagyobbnak tűnni,
s ha túlnő
a véres századok felett.
Ám nyomorult léptei
csak siettek, siettek egyre,
de le a mélybe,
nem a hegyre.
Nem varázsos, gazdag országba,
föld alá akart,
szegénység bugyrába.
Felégette, mit Istene adott,
s megette a bolygót,
de hálát nem adott.
Mikor már mindenét felemésztette,
két kezét az ég felé emelte,
és sóvárogta,
epedve várta,
hogy az ég felhőiből
jöjjön megváltása.
S hullott a könnye, a vére,
az Embernek,
aki mindezt megélte…
Ki tudja, honnan lépett elő,
s milyen vágyakon,
ezen a koszlott,
halványló csillagon,
mi végre létezett,
s miért lett ütött-kopott,
az ember, aki
rosszul gondolkodott…
Szeretném
Szeretném átölelni a szerelmet,
simogatni, míg elrepíti álom.
Szeretném két karomba venni, csitítni,
s úrrá lenni minden szomorúságon.
Szeretnék hűs víz lenni,
kezei között átcsorogni.
Szeretném égbe vinni a szerelmet,
bársonyos kezét kezembe venni.
Szeretném azt hinni, örökre enyém,
s oly vadul szeretni, ahogy még senki.
Virágot nyitni szeretnék,
s bimbó lenni szép szívén.
Szeretném megfürdetni a szerelmet.
Piszok ne érje, ruhája legyen tiszta.
Hulló hóban mosnám őt meg szépen,
maradna velem mesés varázslata,
s ülnénk a Göncölszekérre,
így mosnám talpig fehérre.
Szeretném átölelni a szerelmet,
simogatni, míg elrepíti álom.
Szeretni szeretném, amíg élek,
s várok arra, végre megbocsásson.
Ragyognak ma csillagképek,
megállnak a szívverések.
